Fejműves blog

Négy fal között

A szoba és a The Wolfpack - Két film a börtönben nevelkedésről

2016. február 04. - AdamTaylor

Emma Donoghue saját regényéből írt forgatókönyvet a szobában nevelkedő kisfúról, aki előtt 5 évesen kitárul a világ; Crystal Moselle pedig dokumentumfilmet forgatott egy csapat kamaszról, akiket Tarantino-hősök és Batman neveltek, amíg kicsi nem lett számukra ez a világ - variációk egy témára.

 a_szoba-film.jpg

A filmélményt érdemben nem rontja, de spoilereket tartalmaz az írás!

 

Donoghue az amstetteni rém és Natascha Kampusch sztoriját vette alapul regényéhez, de a A szoba nem ér véget ott, ahol egy thriller happy enddel zárulna; Jack körülbelül a film felénél kiszabadul a szobából, ami addig a teljes világ elejét és végét jelentette számára. A film itt drámai fordulatot vesz, és nem csak a dramaturgia szerint; a thriller-elemek helyét szép lassan valódi dráma betétek veszik át és a kérdés, amibe a szereplők teljesen érthető módon bele se gondoltak korábban, immár ott terpeszkedik előttük: mihez kezdjenek a rájuk szakadt, vágyott szabadsággal, és a világgal, aminek a szobával ellentétben se kezdete, se vége?

Leonard Abrahamson nem csak azt mutatja be remekül, milyen lehetet négy fal között élni és ott felnőni, de egy 5 éves gyerek lelki világába is betekintést enged. Jack egész univerzumot kreál zárkájából, ahol még a villanydugó is mesés lény, a kanálnak személyisége van, minden apró bogár vagy állat, ami beszabadul, kész csoda; és mivel egyedül az anyjával találkozik az ételt és ajándékot hozó, csodás képességű ember mellett, akihez neki nem szabad szólnia, egy játszótársat is kreál magának egy képzeletbeli kutya képében. Jack világában tehát a kézzel fogható tárgyak valami egészen mást jelentenek, ami pedig a való életben valóság, számára csak a képzelet birodalma - ezek azok a dolgok, amiket csak a tévében lát, de tapasztalata nincs róla.

Pont ezért remek a film második fele, mert láthatjuk, az addigi mesés tárgyak hogyan szürkülnek hétköznapivá, és a soha nem látott csodák hogyan válnak tapasztalattá - aztán kiderül, hogy maga a végtelen világ is, a szomszéd baráttal, labdázással és nagymamával, ez az egész forgatag: egy csoda. Legalábbis egy kisgyerek szemében. Donoghue forgatókönyve mindezt a folyamatot az anya-fiú kapcsolaton keresztül mutatja be; az anya szava a szocializáció fő, és szinte egyetlen forrása, a tévének alig akad hely benne. 5 évesként viszont teljesen rendben van, ha egy gyerekben kavarognak még a vélt és valós tartalmak; ebben a korban minden tapasztalatot szivacsként szívunk magunkba - éppen ezért Jacknak látszólag kevésbé problémás visszailleszkedni a társadalomba; azaz beilleszkedni, hiszen eddig nem volt annak tagja és fogalma sem volt róla, nem úgy, mint édesanyjának.

 

 wp_web_header_no_title.jpg

Jack és Ma történetének alapját valós események ihlették; a hírekből nem egy esetről értesülhettünk, amikor több évig-évtizedekig tartottak fogva embereket hasonló módon, mint a filmben; a szabadulást követő epizódok azonban egy remek író teljesen realisztikus elképzelései, mi lenne ha. Ezzel szemben Crystal Moselle dokumentumfilmje a megfelelő filmes eszközök szűrőjén átcsöpögtetve, de valós eseményeket mutat be, az elejétől a végéig. A The Wolfpack összevetése A szobával már csak azért is érdekes, mert ha a szoba arról (is) szól, hogyan nyílik ki a világ egy kisgyerek előtt, a The Wolfpack azt vizsgálja, milyen, ha egy csapat fiatal szocializációját szinte teljes mértékben hollywoodi filmek végzik, és csak tinédzserkorukban kerülnek ki a való világba - vajon a Taxisofőr vagy A sötét lovag elég útravalóval szolgáltak a való életre?

A rendezőnő az utcán figyelt fel a talpig öltönyben, és este is napszemüvegben mászkáló fiatalokra - utánuk eredt és szóba elegyedett velük, majd össze is barátkoztak; így sejlett fel előtte szép lassan egy család története, ahol minden gyerek szinte teljesen ugyan úgy néz ki, ugyanolyan hosszú, fenékig érő hajuk van - és ugyanúgy nem hagyhatják el manhattani lakásukat apjuk utasítása szerint. Az Angulo fivérek története egyszerre hátborzongató és szívet melengető.

A fiúk naphosszat filmeket, elsősorban hollywoodi klasszikusokat néznek, jegyzetelik-elemzik a látottakat, majd megpróbálják rekonstruálni és újra eljátszani azokat. Az idő teljesen relatívvá válik számukra, hiszen nem várnak semmit és nem történik velük semmi, hacsak ők nem dobják fel így a hétköznapokat. Az ünnepek, mint a Karácsony vagy a Szilveszter is teljesen értelmüket vesztenék, ha nem ünnepelnék meg ezeket ők maguk, filmes karaktereknek öltözve, a kedvenc jeleneteket eljátszva.

Az első pillantásra is egyedinek tűnő család gyerektagjai baromi szimpatikusak, én mindegyiket megkedveltem, annak ellenére hogy alig-alig lehet megkülönböztetni őket egymástól. Már maga az alapfelállás, és a szép lassan kibontakozó szociodráma is rengeteg kérdést felvet - családon belüli erőszak? diktatórikus nevelés - félelemből, önvédelemből, gyávaságból? az anya felelőssége? mi az erősebb, az autoriter hatalom vagy a falkaszellem? Ez a fajta nevelés milyen hatással van például az erkölcsi fejlődésre? A legtöbb ilyen kérdés csak felvetődik, de választ nemigen kapunk.
Vannak viszont apró jelenetek, kis megmozdulások, amik egy-egy ilyen (költői?) kérdésre akár feleletül is szolgálhatnak; na meg ezer másikat fel is tesznek.

Egy ponton aztán a lázadó pubertáskor a hermetikusan elzárt, saját kis világban is utat tör magának - az egyik fivér kiszökik, és játékpisztollyal a kezében flangán New York utcáin. Aztán megsokasodnak a lázadások, a vaskalapos apa lassan elveszti tekintélyét; a filmek elég muníciót adnak a fiúknak ahhoz, hogy merjenek lázadni és az apjuknak ellentmondani - majd a rendszer lassan recsegni-ropogni kezd.


Demagógiáról viszont szó sincs, nincsenek a filmek hatalmát hangsúlyozó, teátrális jelenetek és szájbarágás sem; nézőként a mi feladatunk összerakni a fiúk világáról felvázolt apró puzzle-darabokat. Abban a néhány jelenetben, ami bemutatja a lakásból kijutott srácok egy-egy momentumát, sok minden benne van, ami fogózóként szolgálhat: bár egymást óvó farkasfalkaként mozognak az utcán, de már úgy káromkodnak és viccelődnek mint kortársaik. Egyikük a Trónok harcát és a Breaking Bad-et dobja be idegenek előtt, hogy kapcsolatot teremtsen velük. Ezeket mind valószínűleg filmekből lesték el. Másrészt viszont az egyik srác saját készítésű filmjéből láthatjuk, hogyan gondolkodik olyan összetettebb dolgokról, amit nem, vagy csak speciális körülmények között élt át: haragról, félelemről, és főleg szerelemről. Az anya figurája és jelentősége szinte teljesen összezsugorodik - ő is csak áldozat, mint a fiúk, de nem képes ez ellen bármilyen módon is fellépni; a szereplők tehát nem tőle lesik el, hogyan léphetnek fel az apjuk ellen.


Annak ellenére hogy a legtöbb ilyen elgondolkodtató dolog a film második felében, a "kijutás" után történik, mégis azt éreztem gyengébbnek és összecsapottnak. Látszik, hogy A szobával ellentétben a The Wolfpack rendezője számára a négy fal közötti dráma állt a sztori fókuszában, és ezt a részt izgalmasabbnak tartotta, mint azt, mindez hogyan is befolyásolta az Angulo testvérek életét.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://fejmuves.blog.hu/api/trackback/id/tr988360720

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása