Elég nap telt már el a 88. Oscar-gála óta; a nyertesek neveit már kívülről fújjuk, ha eddig nem tettük, és végre nyíltan kimondhatjuk: a Saul fia az esélyeknek megfelelően Oscart nyert Magyarországnak. Történt viszont még pár érdekes vagy furcsa dolog a magyar idő szerint hétfő hajnalban lezajlott díjátadón, ezeken futok át gyorsan ebben a cikkben.
A Spotlight győzelme
Minden arra utalt, hogy A visszatérő fog diadalmaskodni - kissé beletörődötten én is ezt jósoltam, hogy aztán az est slusszpoénján ne csak meglepődjek, de ki is örömködjem magam: az elmúlt években ez a slusszpoén inkább rosszul sült el, A király beszéde megverte a Social Network-öt, a Birdman a Sráckort, a 12 év rabszolgaság a Gravitációt. Csalódtunk tehát már párszor az Akadémiában, de idén remekül választottak nyertest, a Spotlight: Egy nyomozás részletei nem csak zseniális film, de a jelöltek között is az egyik legjobb. De hogy verhette meg Inárritu filmjét?
Az Oscar három legfontosabb előrejelzői a céhes díjazottak: a produceri (PGA), a színészi (SAG) és a rendezői (DGA). A PGA A nagy dobásnak ment, az SAG a Spotlight-nak, a DGA pedig A visszatérőnek. A három szervezetből a színészek alkotják az Oscar-szavazók legnagyobb táborát, így akár azt is mondhatnánk, hogy mivel ők a Spotlight-ot díjazták, egyértelmű volt a helyzet. Ez viszont nem igaz. A britek saját díjukat, a BAFTA-t A visszatérőnek adták, márpedig a BAFTA az Oscarhoz hasonló módon szavaz, a BAFTA-szavazók pedig nem csak a filmkészítés különböző ágaiból kerülnek ki, tehát egy ott nyert díj különösen értékes, hanem ráadásul a BAFTA-szavazók jó része az Oscaron is szavaz. Oscar-győzelemhez pedig nagy támogatottság kell nemcsak producerektől, színészektől és rendezőktől, hanem mindenhonnan: amerikaiaktól és európaiaktól is.
A visszatérő esélyeit viszont csökkentette, hogy a forgatókönyvéért nem jelölték (hosszú idő óta egyedül a Titanic tudta így is behúzni a Legjobb film Oscart), és a SAG sem nominálta a színészgárdáját (ilyen gyenge színészi támogatottsággal legutóbb A rettenthetetlen nyert).
Ha a filmek versenye kiegyenlített is volt, a rendezőké mindezek ellenére egyre jobban lejtett Inárritu felé - a rendezői céh díját, a DGA-t is ő nyerte. Korábban a film és rendezői díj kéz a kézben jártak egymással, ami olyan őrült konstellációkig vezetett, mint A király beszéde-Tom Hooper díjazottak; az elmúlt 3 évben viszont mindig megosztották a két díjat. Ebben bízott a Spotlight Oscar-kampányát futtató team is, lejjebb véve a rendező, Thomas McCharty kampányát, de mindent beleadva a filmjébe.
Az egyik fő ok a Spotlight győzelmére a preferenciális szavazórendszer, amit az Oscar használ. 2009-ben vezették be újra ezt a rendszert, amikor 1943 után ismét 10 Legjobb film-jelöltre lehetett szavazni. A szavazási formát 1934-ben használták először, akkor még 12 jelölttel.
A preferenciális szavazás szerint az Akadémia tagjai rangsorolják a Legjobb film-jelölteket. Ha egy jelölt az első helyek több, mint 50%-át megszerzi, győz. Ez eléggé valószínűtlen, ezért ha nincs ilyen jelölt, a legkevesebb első helyre rangsorolt film szavazatai kiesnek, a szavazat viszont nem vész el, csak a második helyen állóra száll át. Ha így sincs még meg az 50%+1, ismét veszik a legkevesebb első helyet begyűjtő filmet, az kiesik a versenyből, és az utána következőre száll a szavazat. Kicsit bonyolultan hangzik, de nem az, az AeonFlux blog remekül levezette ezt a szavazási formát az idei jelöltek között.
A rendszer lényege, hogy olyan film nyerjen, ami általános szeretetnek örvend - lehet, hogy a legtöbbek szerint nem a konkrétan legjobb film, de mindenképp olyan, amit a szavazók döntő része szeret és elfogad.
Az idei évre lefordítva tehát: lehet, hogy A visszatérőt többen jelölték meg a legelső helyen, de valószínű, hogy sokan voltak, akiknek nem jött be a bosszúpornó, ezért az utolsó helyekre tették - a Spotlight viszont valószínűleg ott volt a felső harmadban, és ez elég lehetett a győzelemhez.
Nemcsak a Spotlight általános elfogadottsága kellett tehát a győzelemhez, hanem A visszatérő megosztottsága. Az Akadémia tagjainak tetemes része idősebb, már nem is alkotó művész - őket valószínűleg a durva jelenetek nemcsak hogy taszítják, de lehet, hogy meg sem nézték a filmet, vagy ha igen, kimondottan utálták. A Spotlight viszont egy fontos témáról szól, visszafogott módon - lehet, hogy nincsenek olyan elszánt rajongói mint DiCapriónak és filmjének, de ha őszinték vagyunk, egyszerűen nincs mit utálni rajta. Lehet, hogy nem fogott meg a film, hosszúnak vagy kicsit unalmasnak találtad azt, amit én és egy rakás kritikus alaposnak és visszafogottnak vagy megfontoltnak - de a Spotlight-ot nem utálja senki. Ez pedig az egyik legfontosabb az Oscar-győzelemhez.
A Spotlight kampányában remekül kihasználták a film adottságait: a film által felvetett fontos témákon volt a hangsúly, az igaz történeten, azon, hogy a filmben bemutatott eseményekhez hasonlóan a Spotlight is megnyithatja az utat egy diskurzus felé. Kaptak a rivaldafényből a színészek is, akik nem szenvednek látványosan, de a legjobbjukat nyújtják.
Ezzel szemben a visszatérő kampányában a technikai virtuozitás és az extremitás voltak a fő tényezők. Mindenki DiCaprio-ról beszélt, mennyit szenvedett a szerep kedvéért, nyers húst zabált és két órán keresztül hörgött; ő és a stáb is majdnem megfagyott a forgatás alatt. A film másik hajtóereje Lubezki volt, talán az első operatőr-szupersztár ; gyönyörű képek, hosszú snittek, megspékelve remek CGI-effektekkel - remek kiállású filmről van szó, ezt harsogta mindenki; de soha nem magáról a filmről szólt a fáma, hanem annak alkotóiról, illetve az alkotás körülményeiről. Ezek - DiCaprio, Lubezki, Inárritu - meg is kapták Oscarjaikat, a fődíj viszont annak ment, aki a tartalomra helyezte a hangsúlyt: a Spotlight-nak.
Apróságnak tűnhet, ám egy ilyen szoros évben az ilyen apróságok döntenek: a Spotlight-ot a Vatikánban is levetítették; a pápa az elutasítás helyett foglalkozik a film által felvetett témával és igyekszik lépéseket tenni annak megoldásáért. A katolikus szavazóknak, meg egyáltalán, a filmtől tartóknak is fontos üzenet lehetett, hogy az érintettek, a Vatikán is foglalkozik a témával, azzal pedig, hogy megnézik a filmet, rangot adtak neki, és nem kevés boost-ot is. Ha Oscar-szavazó lennék, de nem tudnék dönteni, melyik filmre helyes szavazni, egy pápai bólintással felérő LA Times cikk biztos segítene a döntésben. Persze, magamtól is a Spotlight-ra szavaztam volna, de ez más kérdés.
A Mentőexpedíció a legjobban profitáló jelölt
Bár magán a gálán nem sok szerep jutott Ridley Scott filmjének, a Mentőexpedíció a kasszáknál remekül teljesített - részben ennek is köszönhette jelölését.
A The Hollywood Reporter elemzői kiszámították, büdzsé, marketing és kampányköltséget is beleszámítva melyik Oscar-jelölt film bukott vagy kaszált nagyot a pénztáraknál. Bár a Legjobb film díját a Spotlight vitte haza, a box office bajnoke a Mentőexpedíció volt. Ami talán meglepő lehet: bár a kritikusok és a nézők is odáig voltak érte és az Oscaron is tarolt, a Mad Max összességében még így is mínuszban van pénzügyileg.
Stallone mellőzése
Sokan az Oscar előtt fő esélyesként írtak Stallonéről - aki viszont behatóbban foglalkozik a díjszezonnal vagy az Oscarral, tudhatta, hogy valójában csak a szív diktálja az ő győzelmét, a racionalitás Mark Rylance mellett szól. Szó se róla, én is Stallonénak drukkoltam, és felültem a Rocky-vagonra, de jóslatomban a díjat A kémek hídja színészének adtam.
A legjobb férfi mellékszereplő díjra a legnagyobb esélyes Idris Elba volt - a SAG-ot is ő vitte haza, Oscarra azonban nem is jelölték, így érdekes helyzet állt elő. Stallone már a jelölésével hőstettet hajtott végre, utána pedig mindenki filmbeli karakterének megfelelő narratívát kezdett látni: visszatér hamvaiból és győzni fog. Valójában épp az a Rocky-filmbe illő, ami történt: a semmiből érkezve jelölést kap, közel kerül a győzelemhez, de végül lemarad arról. De ez nem baj, mert soha nem a győzelem a lényeg: a közönség szívét elnyerte, és magának is bizonyított.
A színészi díjra, a SAG-ra nem is jelölték Stallonét, ami bár hatalmas hendikep, de még így sem lehetetlen behúzni az Oscart. Már ha általános szeretet és elfogadottság veszi körül az embert Hollywoodban. Sokak szerint itt volt a legnagyobb hátrány: bár Stallonét a közönség imádja olyan szerepeiért mint Rambo, vagy épp Rocky, a showbizniszben sokkal megosztóbb figurának számít. Egy névtelen szavazó egyenesen disznónak nevezte, akit utál, ezért nem is szavaz rá; egy másik szerint nincs is a jelöltek között a helye, mert Stallone egyedül Stallonét képes játszani, ugyanazokkal a manírokkal, ugyanazzal az akcentussal. Mark Rylance a filmvilágban kevésbé ismert brit színész, aki inkább a színházban számít sztárnak, van is 3 Tony-ja, illetve a BAFTA-t is behúzta a szerepéért. Stallonénak ellenben egy lényegében súlytalan Golden Globe és egy Chritic's Choice-díj jött össze. Ugyanaz a helyzet, mint a Spotlight-A visszatérő esetében: lehet, hogy sokkal hisztérikusabb a Stallonéért rajongók szeretete, de Rylance egy kedves, visszafogott pasas, akit egyszerűen nem lehet utálni.
Bár Hollywood szereti a visszatérő-sztorikat, az Oscar igazából nem annyira. Stallone esetében mindenki Mickey Rourke, Lauren Bacall vagy Burt Reynolds nevét emlegeti, de ide sorolhatnánk Michael Keatont, vagy akár Bill Murray-t is: színészek, akik egy veretes hollywoodi karrier, jó néhány kultszerep után végre - és valószínűleg utoljára - Oscar-közelben kerülnek; aztán veszítenek. Mert bármennyire szép lett volna, ha ezek a színészek nyerik a díjakat, bármennyire megható és filmszerű, ha az Akadémia tagjai nem kedvelik őket, és nem akarják látni, ahogy nyernek, akkor nem is fognak. Mindegy a közönség, vagy Arnold Schwarzenegger mit gondol.
.@TheSlyStallone To me, you're the best, no matter what they say. pic.twitter.com/zs4ZLl1nhY
— Arnold (@Schwarzenegger) 2016. február 29.
Stallone testvére twitter-üzenetben kelt ki az Akadémia,és "Rylance...kicsoda?" ellen - később Stallone ezért bocsánatot is kért.
A Saul fia győzelme
A legjobb külföldi film kategóriában semmi érdekes nem történt - mondhatnánk, hiszen a papíron legesélyesebb hazavitte a díjat. Ez a film viszont Magyarország jelöltje, a Saul fia volt - egyike annak a három zseniális filmnek, am az öt jelöltből megérdemelte volna a díjat.
A Saul Oscar-szereplése körül egy kisebb vita alakult ki: egyesek ízléstelennek tartották, hogy Nemes beszédét Wagner Valkűrjével szakították meg - rosszul festett, hogy a holokauszt-témájú győztes Hitler kedvenc zeneszerzőjének dallamaira vonul le.
Nemes Jelesékkel elég sokat foglalkozott a sajtó, ITT az első, itthon tartott sajtótájékoztatóján történtekről olvashattok, ez a cikk pedig az Oscar előtt egy nappal tartott beszélgetésről szól, amelyen Nemes Jeles szintén vitte a prímet az írás szerint. Ha külföldi beszámolót olvasnátok a filmről, ez itt a Variety kritikája, ez pedig a Guardian toplistája a 2015-ös évről, melyen a Saul fia az első.
A megbotránkoztató kosztümtervező
Jenny Beavan díja a Legjobb jelmeztervezés Oscarjáért igazából nem volt meglepetés - a Mad Max minden technikai és kiállásbeli díjra a legnagyobb eséllyel pályázott, hatot haza is vitt közülük; ráadásul a BAFTA-t s megnyerte az Oscart megelőzőleg.
Mégis, az idei gála legnagyobb botrányt keltő, és legfelkapottabb momentuma az ő nevéhez fűződik. Íme a rövid Vine-videó, amelyen Beavan a győztes kihirdetése után a színpad felé lépdel:
A videót több millióan nézték meg és nézik a mai napig is. Persze, figyelemfelkeltő amint az extravagáns tervező szegecses bőrkabátban, sálban és csizmában veszi át a díjat a sok, puccba vágott, öltönyös-kosztümös alak között. Mégsem ezért kapta fel az internet a jelenetet, hanem azért, mert a videón látszólag nem nagyon tapsolnak a friss nyertesnek, inkább lesajnálóan végigmérik. Inárritu egyenesen karba tett kézzel, látszólag undorodva néz rá - el is indította a jelenet a szólást, miszerint a mexikói rendezőnek gusztusosabb egy fél kiló nyert hús az azt zabáló DiCaprióval, mint egy Oscar-győztes kosztümtervező bőrkabátban. Beavan-ból már-már badass, feminsita ikon vált, aki a Mad Max főhősnőjéhez, Charlize Theron-hoz hasonlóan bátorít minden nőt, legyen az aki lenni szeretne, ne dőljön be annak az eszményképnek, amit a média sugall.
Beavan, akinek 10 jelölése mellett ez volt a második díja (korábban a Szoba kilátással-ért nyert), azt nyilatkozta a videóra, hogy nem érdekli, tapsolnak-e neki vagy sem, ő az, aki, és ennek megfelelően öltözködik is. Az Akadémiának egyébként nincs előírt dresscode-ja a gálára.
Aztán, mielőtt az indulatok még jobban elszabadultak volna, érkezett a Vine-videó folytatása, ami pár másodperccel az első után játszódik: ebben már szinte mindenki, Inárritu is tapsol a színpadra lépő Beavan-nek. A rendező egyébként reagált is a beefelésre - ugyanis hiába láti egy tucat, nem tapsoló embert, ő kapta a legtöbb szidalmat. Inárritu azt mondja, tapsolt Beavan-nek (ezt láthatjuk is a videóban), és méltatja a Mad Max jelmeztervezőjét. "Sok mindent tanultam az idei díjszezonban..." - teszi hozzá. "Hogy nem kéne keresztbe tennem a karjaimat, amikor leülök"
Chris Rock és az #oscarsowhite
Talán nagyobb várakozás előzte meg Chris Rock nyitómonológját, mint a tényleges győzteseket. Rock vezette már egyszer a gálát, még 2005-ben - akkor az volt a cél, hogy a fiatalabb közönséget is megszólítsa, viszont az este eléggé feledhetőre sikeredett.
Az idei Oscar gála mérlege pedig... hát, felemás. A nyitószegmens elég jól sikerült, Rock beszólt mindkét oldalnak, az Akadémiának, és az azt bojkottáló feketéknek is, volt mondanivalója, és akadtak benne remek poénok is.
Az este további részében viszont inkább csak önmagát ismételte, immár működő viccek nélkül. Beszámolók szerint a szünetekben nem ment a közönség közé beszélgetni, mint Ellen DeGeneres, viszont ellopta tőle ugyanezt az ötletet műsor közben: pizza helyett cserkész-sütiket árusított, ami nem volt különösebben emlékezetes, de elindított egy újabb Leo-mémet.
Mindezek ellenére általánosságban jól értékelik Rock teljesítményét, és a legtöbben jövőre is visszahívnák őt. Legjobban a nyitómonológ mellett szerintem a comptoni szegmens sikerült: Chris egy videóban bemutatta, milyen volt, mikor Amerika talán leghírhedtebb feketék lakta környékén egy moziban kérdezgette az embereket a jelölt filmekről.
Az Ex Machina győzelme
Az Oscar egyik nagy meglepetése volt a mindössze 15 millió dolláros Ex Machina győzelme A visszatérő, vagy még inkább a record-braker Star Wars és a technikai Oscarokat halmozó Mad Max ellen.
Azon, hogy mennyire zseniális a látványvilága és az effektei, kár is vitatkozni, az viszont, hogy ilyen kevés pénzből hogy tudták mindezt összehozni, már megér egy misét. Ebben a cikkben fejtik ki jobban, hogyan csapja be a nézőket a film, és hogyan építették fel az effekteket, főleg Alicia Vikander karakterére és színészi játékára alapozva.
A film Oscarja már csak azért is megbecsülendő, mert Legjobb film-jelöltekkel szemben nem szokás Ex Machina-féle outsidereknek elhozni a díjat.
A Sam Smith-LGBT-botrány
Mindenki Lady Gaga győzelmét várta a Legjobb dal-kategóriában, ám meglepetésre a James Bond-zenével induló Sam Smith győzött. Ez már megában elég lehetett volna a botrányhoz - kevesen értenek egyet a győzelmével - de rátett még egy lapáttal Smith köszönőbeszéde, amelyben tévesen idézte Ian McKellen nyíltan meleg színészt, a egyébként a Gyűrűk Ura Gandalfját alakította - ő azt mondta, nem nyert még nyíltan meleg színész Oscart. Ezt Smith úgy fordította le, hogy ő az első nyíltan meleg, aki Oscart nyert, ezért büszkén dedikálja a díjat az LGBT közösségnek szerte a világon.
Nem kellett sokat várni, hogy felbukkanjanak a valójában homoszexualitásukat nyíltan vállaló korábbi győztesek - az Index is összeszedte ezeket - akik közül néhányan nehezményezték, hogy Smith pionírnak állítja be magát. Az egyik legfelkapottabb Dustin Lance Black twitter-bejegyzése lett, aki a Milk forgatókönyvéért kapott Oscart homoszexuálisként.
Hey @SamSmithWorld, if you have no idea who I am, it may be time to stop texting my fiancé. Here's a start: https://t.co/8hGTRtIaMK
— Dustin Lance Black (@DLanceBlack) 2016. február 29.
Smith-t eléggé megviselték a támadások, nemrég azt nyilatkozta, az Oscar-előadása élete egyik legrosszabb pillanata volt, és egy úgy döntött, egy ideig twitter-oldalát sem használja tovább.
I'm logging off for a while. Some Martinis shaken not stirred are definitely in order.
— Sam Smith (@samsmithworld) 2016. március 1.
A linkelt oldalak mellett a poszthoz felhasználtam az AV club, a Vulture, a The Guardian, a GoldDerby, a Variety, és a Rolling Stone cikkeit is.
