Bombaként robbant a hír pár napja, miszerint Spielberg és Harrison Ford is visszatér az Indiana Jones 5. részére. A Kristálykoponya királysága címet viselő negyedik epizód bevételeit tekintve sikeres volt, ám megosztotta a rajongókat  - az eredeti trilógiához persze nem ért fel, de baromságai ellenére is szórakoztató kalandfilmnek számított.

Spielbergék 2019-ben javíthatnak, és talán az ötödik filmmel arra is árnyaltabb választ kapunk, érdemes volt-e folytatni a trilógiát. Nagyon úgy néz ki ugyanis, hogy, a három felvonásos folytatásoknak leáldozott - korábban minden sikeresebb szériát trilógiának terveztek, aminek persze voltak hátrányai, de úgy nézett ki, működött a formula. Ez a gyakorlat véget érni látszik, lássuk tehát, melyek azok a trilógiák, amiket érdemes volt folytatni, és melyek azok a sorozatok, amiket jobb lett volna békén hagyni.

Amikért kár volt

Terminátor

Az első rész fojtott, gyilkos hangulatát egy adrenalinfröccsel felérő száguldás követte, ami a  legtöbb Minden idők legjobb folytatása-listán is előkelő helyen szerepel. Aztán jött a harmadik rész, aminek Kristanna Loken-től, meg néhány, Arnold-önironikus jelenettől eltekintve se színe, se bűze - a többiről pedig tényleg nem lehet pozitívat mondani. A 2009-ben érkező Megváltás egy szinte forgatókönyv nélküli, unalmas porkavalkád volt, a tavalyi Genisys pedig inkább néhány rossz színész improvizációjára alapozó paródiára hasonlított.

Die Hard

Az iskolát teremtő első részt nimbuszát a trilógiára bővítő két folytatás tovább fényesítette - az én kedvencem a harmadik rész. A renitens kívülálló koszos fehér atlétában, remek egysorosokkal, nem halhatatlanként és sebezhetetlenként viselkedve rendet tesz - na ez az, amiért a trilógia működött, és ami hiányzott a negyedik felvonásból; ami egyébként egy korrekt tucatakció, se több, se kevesebb. 2013-ban aztán érkezett az ötödik rész is, ami nem sok sót evett a kritikusoknál, és a kasszáknál is visszafogottan termelt.

A Karib-tenger kalózai

Nemcsak egy franchise-t rúgott be az első rész, de Johnny Depp-et is fellökte a csúcsra, hogy aztán azóta is onnan száguldozzon, egyre lejjebb és lejjebb. A két folytatás persze nem ért fel a zseniális Fekete gyöngy átkáig, túlzsúfolt volt, mégis elnyújtott, és jó néhány helyen zavaros is - nálam csak akkor kerültek helyükre a dolgok, mikor közvetlenül egymás után néztem meg a részeket; éves kihagyással a moziban csak pislogtam, mint Bill Nighy a digitális maszkja alatt. A három rész mégis összeállt egy saját kis mitológiával rendelkező, egyre sötétedő egésszé, egy szép kis drámával a végén, aminek oltárán még az egyik fő karaktert is feláldozták. Ez ment mind a levesbe a 2011-es Ismeretlen vizeken-nel, ami olyan, mint egy rosszul elsütött Jack Sparrow-vicc.

Transformers

A megalománia non plus ultrája a Transformers-sorozat - hol van már 2007, amikor az első, valóban zseniális filmet bemutatták! Az még vicces volt és látványos, remek karakterekkel, végig pörgő akcióval - aztán kiderült, hogy ha mindent a négyzetre emelünk, attól nem lesz a film még viccesebb, a karakterek pedig még jobbak - csak az akció növekszik, de ha a körítés ennyire gyenge, senkit sem érdekelnek a robbanások. A harmadik rész mégis tovább követte ezt az irányvonalat; ekkor már bőven elfelejthettük az első részt, és ha így tettünk, a Dark of the Moon egy viszonylag szórakoztató, minden-mindegy típusú látványorgia volt. A Transformers sorozat elvesztette szellemességét és szellemiségét, viszont még mindig sok pénzt hoz - és ameddig ez így van, jönni fognak a folytatások. A 2014-es A kihalás kora is bizonyítja, itt bizony egy reboot-ra van szükség, mert ebben a formában nincs értelme a további filmeknek.

Shrek

A trilógia alatt sikerült a sorozatnak egy remek kis mesevilágot felépíteni, ami bár, ahogy érkeztek a folytatások, egyre kevésbé volt vicces vagy eredeti, de azért működött. Minden idők egyik legnagyobb bevételű animációs szériájáról beszélünk, ezért kézenfekvő volt a folytatás - de csak ezért. Rövidfilmek után érkezett 2010-ben a Shrek a vége, fuss el véle, ami bár úgy tűnik, tényleg valamiféle lezárásként szolgált, ne vegyünk rá mérget, hogy nem találkozunk többet az ogréval és a szamárral.

Amiket érdemes volt folytatni

X-Men

Az első trilógia a Marvel-aranykorszak hajnalán érkezett a moziba - a 2000-es, első epizód előtt volt ugyan egy 98-as Penge-film, a 2003-as X2 előtt pedig megérkezett már a Pókember és a Daradevil is, de ezekben még nyoma sem volt a mai fröccsöntött, tökugyanolyan Marvel-szuperhősmozik hideg kiszámítottságának. Az X-Men trilógiában még voltak meglepetések, és igen, bukkanók is - a mai, immár szintén trilógiává bővült és crossoverekkel teli csili-vili mozikhoz képest az X-Men filmek vadhajtásoknak tűnnek a Marvel kertjében. Persze a harmadik rész már nagyjából megfelel egy mai Amerika kapitány vagy Vasember-résznek, nagy, látványos és epikus is, de az első két epizódban még nem ezek voltak a hívószavak. 2009-ben aztán jött a ma már körbekacagott X-Men kezdetek: Farkas a nevetséges Deadpool-lal, amiért ugyanolyan kár volt, mint a 2013-as Farkasért - nem is ezek miatt került az X-Men ebbe a szekcióba, tehát a folytatásra érdemes filmek közé, hanem a 2011-es First Class, és a 2014-es Az eljövendő múlt napjai miatt, melyek a remekül megágyaztak az eredeti trilógiának - és még nincs is vége a prequel-trilógiának!

Mission: Impossible

Egy feszültséggel teli akciókrimiként indult, majd szép fokozatosan ment át totális pörgős és látványos akció-thrillerbe a sorozat. A leggyengébbnek talán a második film számít, ami épp ennek az arculatváltásnak az előhírnöke volt. Ha jobban megnézzük, az M:I sorozat voltaképp leképezése a mai akcióorgiáknak - valamiféle homályos összeesküvés vagy színfalak mögötti történés, majd üldözés-menekülés és egyre nagyobb durranások és robbanások - mégis, minden epizódban van valami apróság, valami kreatív megoldás, valami remek fordulat, amivel a tucat-blocbusterek fölé tud nőni Ethan Hunt kalandja. A tavalyi Titkos nemzet például az év egyik legjobb filmje volt.

Sikoly

Wes Craven posztmodern horror-sorozata igazi vérfrissítést jelentett a műfajnak - okos volt, friss, és kicsit felkavarta a slasher filmek állóvizét. A Sikoly-filmek azok közé a filmek közé tartoztak, amik úgy mutatnak fityiszt a műfaj kliséinek, hogy maguk is kliséket használnak, csak épp egy apró csavarral, vagy kifordítással. Az egyik közkeletű bölcsesség szerint az a legnagyobb újítás bennük, hogy a szereplők úgy viselkednek és beszélnek, mint akik láttak már horrorfilmeket, és tisztában vannak azok reguláival - de az általános érvényű pszichológiai szabálynak megfelelően, az, hogy tisztában vagy valaminek a hatásával, nem jelenti azt, hogy mentesülsz alóla és immunissá válsz velük szemben. Ez az egész posztmodern vonás a harmadik epizódra már kissé megfáradt, de a formula még mindig működött. Ugyanez igaz a negyedik filmre, ami 2011-ben érkezett a moziba - nincs már benne semmi újító, de az eredeti ötlet és felfogás még mindig elviszi a hátán a filmet, ami egy remek, szórakoztató kaszabolós horrorfilm, a megfelelő csavarral a végén.

Mad Max

A tavalyi év legnagyobb meglepetése volt a Mad Max: Harag útja, és a film diadalmenetétől jobb érv nem is kellhet a stúdióknak ahhoz, hogy a trilógiákat érdemes folytatni. Az eredeti Mad Max-ek koszosak voltak és őrültek - egy benzinért és gyorsulásért folytatott apokaliptikus küzdelem képei. Az első rész - furcsa ezt mondani egy ilyen film esetén - bájos és bumfordi volt, a szokásostól némileg elütő, kanyargós dramaturgiával; a második epizód a trilógia csúcspontja, a harmadik rész pedig megint valami váratlant húzott, ami sokaknál ki is verte a biztosítékot. George Miller rendező azért (is) zseniális, mert az eredeti filmek szellemiségét tökéletesen ültette át egy, a mai nézők ingerküszöbét meghaladó, sőt, azt ki is ütő akciófilmbe.

Amerikai pite

A szüzességelvesztős tinifilmek zászlóshajója úgy tűnt, egy remek második epizód után, az esküvővel lezár egy korszakot - így is volt, viszont nem csak pénz, hanem lehetőség is akadt még a karakterekben, amit sikerült is kihasználni. Na nem az egyenesen videóra érkező American Pie Present-sorozatra gondolok - ezek közül a negyedik epizód (A zenetáborban) nem rossz, a hatodik rész (Béta-ház) pedig még fogyasztható. Viszont a 2012-ben moziba érkező Amerikai pite: A találkozó nemcsak ugyanolyan vicces és őrült, mint a trilógia, de méltó búcsú is, ami néhol egészen megható érzelmi húrokat is megpenget - főleg azoknak, akik ezekkel a figurákkal együtt nőttek fel, és tovább látnak a testnedves poénokon; igen, ez egy ilyen műfaj, a musicalekben pedig néha dalra is fakadnak.

És persze ott vannak a Rocky-filmek, a Rambo-sorozat, az Alienek, a Jurrasic Park, az ilyen témában legnagyobb aduásznak számító és ismét aktuális Star Wars - lehet folytatni a sort és vitatkozni is!