Magyarország 1965 óta minden évben nevez filmet a Legjobb idegennyelvű film Oscar-díjára; ettől hosszabb töretlen nevezés-szériája csak Franciaországnak van. A franciák csak ebben a kategóriában 12-szer nyertek (ezek kívül van rendezői, színészi, dokumentumfilmes, sőt, A némafilmes óta Legjobb film-győztesük is); mi nyerni egyszer tudtunk Szabó István Mephistójával, ezen kívül még nyolcszor jelöltek magyar filmet Oscarra.
A Saul fia előtt legutóbb Szabó István Hanussenét jelölték 1988-ban – a díjat akkor a dán Hódító Pelle vitte el. A két jelölés közötti 26 évben próbálkoztunk drámával, vígjátékkal, elsőfilmmel, és rendezőlegendák alkotásaival is, siker nélkül. Lássunk most 8 filmet, akik mégis eséllyel indultak a nominációért.
- A nagy füzet (Szász János, 2013)
Az egyetlen film, ami a két jelölés közötti 26 év alatt bejutott a januári szűkített listába. 2013 piszok erős év volt az idegennyelvű filmek versenyében, nagyobb volt a verseny, és majdnem hogy jobb filmek voltak jelölve, mint a Legjobb film kategóriában. Az olasz A nagy szépség nyert, a legjobb nem Fellini rendezte Fellini-film, de jelölt volt még az utóbbi idők legmegrázóbb melodrámája, a belga Alabama és Monroe (én neki adtam volna), a dán A vadászat, és a palesztin Omar is – mind zseniális filmek. Szász János filmje talán a kambodzsai A hiányzó kép-et szoríthatta volna ki, ami viszont egyedisége miatt érhetett révbe: egy dokumentumfilm, ami többek között fényképekkel és figurákkal idézi fel az ország 75 és 79 közötti, borzalmas időszakát. Szász egyébként a kimaradók között is jó társaságba került: Wong kar-Wai, vagy a boszniai, Oscar-nyertes Danis Tanovic sem jutott be az Epizód egy vasgyűjtő életéből című filmjével.
- A torinói ló (Tarr Béla, 2011)
Tarr Bélában volt minden bizodalmunk 2011-ben; a Nemes László előtti magyar film világszinten legismertebb és legelismertebb figurája utolsó filmjével például FIPRESCI-t nyert Berlinben, a komolyabb szaklapoknál pedig ott volt az év legjobb filmjei között. Az Oscar viszont nem szaklap; nem filmes érdekességekre és ínyenc európai művészfilmekre vadászik, hanem a tengerentúlon is eladható, univerzális mondanivalójú, de a készítő ország ízét hordozó, szép kiállítású filmekre. A torinói ló esetén sajnos nem volt elég Tarr neve – túlságosan lelombozó rétegfilmként a Sight&Sound legjobb 10 filmje közé befért, az Oscar nevezettei közé viszont nem.
- Sorstalanság (Koltai Lajos, 2005)
Nobel-díjas író regényének adaptációja az Oscar-jelölt Koltai Lajos rendezésében, egy egyébként Hollywoodban is jól ismert operatőrrel, mindenhol ismerős témával. Igen, maga a film kicsit döcög, és nem sok kell, hogy a vége előtt széthulljon, de remekül néz ki, és a hiányosságait egy jó kampánnyal könnyen el lehet fedni. Ez nem történt meg, így hiába a Nobel-díj, hiába a téma és a szép képek, a Sorstalanság lényegében egy épkézláb díjat sem tudott besöpörni, és Oscarra sem jelölték. Pedig a potenciál ott volt benne.
- Kontroll (Antal Nimród, 2004)
Bár a shortlist-ig sem jutott, Antal Nimród karrierjét azért beindította, és még mindig a 2000 utáni legismertebb magyar filmek között van a Kontroll – itthon és Amerikában is. Sajátos téma és képi világ, univerzális történet, és pont annyi magyar íz, ami itthon és külföldön is eladhatóvá teszi. Műfaji filmként viszont eleve hátránnyal indult, így lehet, hogy pont az lett a veszte Oscar-szempontból, amiért nézőként odáig voltunk érte: egy remek és izgalmas thriller volt a föld alól, rég nem látott stílussal és vagánysággal.
- Hukkle (Pálfi György, 2002)
Pálfi filmje a mai napig 100%-os rottentomatoes-on, tehát a kritikusok imádják; van is miért. A békés falut megzavaró tömeges férfigyilkosság sztoriját filmnyelvileg is ínycsiklandó módon elbeszélő film azonban nem tudott kitörni az artfilmes, érdekes külföldi csemege-skatulyából; a szinte igéző képek szabdalta csuklás, és a mindennapi munkát misztériumjátékká emelő Pálfi-film egy kis new york-i pincemozit biztos megtöltene, és meg is töltött, de igazi kampányt nem tudtak felhúzni rá. Az csak néha sikerül egy-egy ígéretes filmnyelvi próbálkozásoknak; a közelmúltban a Kynodontas-t szokás példaként felhozni, annak is 7 éve már.
- Sose halunk meg (Koltai Róbert, 1993)
A Gyuszi bácsi-vezérelte felnövéstörténet nagy siker volt itthon és külföldön is, Koltait alakítását és rendezését többek között a New York Times méltatta; a vállfaárus kultikus figurája, aminél tipikusabb magyar hőst hirtelen mondani se tudnék, szimbolikus kelet-európai hősként mindenhol ugyanúgy hatott: röhögés és könnyek, keserédes sztori a hatvanas évekből. Több Sose halunk meg kellett volna, hogy Koltai filmjéből Kusturica-szerű filmiskola legyen – akkor valószínűleg az Oscar-jelölés is meg lett volna. Mert egy Gyuszi bácsi sajnos nem csinált nyarat.
- Woyzeck (Szász János, 1994)
Georg Büchner darabjából Szász János mellett Werner Herzog is filmet rendezett, előbbinél Kovács Lajos, utóbbinál Klaus Kinski játssza a kétségbeesett idők kisemberét. Szász filmje komor, sötét és lehangoltságában is gyönyörű – néhány kisebb filmfesztivál ezt díjazta is, a nagyok között viszont nem rúgott labdába a film, ami talán megfeküdte az akadémiai tagok gyomrát.
- Az én XX. századom (Enyedi Ildikó, 1989)
Enyedi Ildikó filmjét 2000-ben beválasztották az Új Budapesti Tizenkettőbe, tehát minden idők legjobb magyar filmjei közé is. A könnyed, újhullámos ujjgyakorlat Cannes-ban Aranykamera-díjat is nyert, és jól fogadták külföldön is; ám az Oscar 1990-ben vett egy sokszor látott konzervatív fordulatot: a Legjobb film a Miss Daisy sofőrje lett, idegennyelvű filmek között pedig az olasz Cinema Paradiso győzött.