Magyar időn szerint február 29-én hajnalban 88. alkalommal adják át filmes világ csúcselismerését, az Oscart. Persze a mi értelme mindennek-féle, önmaguk farkát kergető viták idén el előkerültek, de sokkal nagyobb botrányok is kerekedtek az Academy Awards körül. A Straight Outta Compton, Idris Elba, Michael B. Jordan vagy épp Will Smith mellőzésével, és egy szinte csak fehérekből álló jelöltlistával kitört az #oscarsowhite-botrány - nem az első az Akadémia történetében, és a baljós előjelek azt mutatják, a történelem csak újra és újra megismétli önmagát, de azért Oscarék próbálva menteni a menthetőt, változást ígértek az egész szavazósdit megreformálásával.

Ami a jelölteket és esélyeseket illeti, sokszor sok helyen leírták már: hektikus díjszezonon vagyunk túl, ahol csak a színészeket illetően lehet nagy bizonyossággal jósolni - meg is tettem, ebben a cikkben.
A legjobb film-kategória, meg ami kéz a kézben jár azzal (rendezés, vágás, forgatókönyv) elég bizonytalan terep. Mégis megpróbálok valamiféle jóslatba bocsátkozni, na meg kifejteni, ki az akinek valójában nyerni kellene.

Legjobb film

A színészek céhe, ami a legnagyobb brancs az akadémiai szavazók között, a Spotlight-ot hozta ki győztesnek, a rendezők A visszatérőt díjazták, a producerek pedig A nagy dobást - nagyjából a három fő Oscar-előrejelzőről van szó, mind más favorittal. Ami mégis eldöntheti a kategóriát, az a brit filmakadémia, tehát a BAFTA - nagy létszámú szavazóbázis, az Oscarhoz hasonló szavazási rendszer, A visszatérő győzelme. Inárritu filmje olyan, mint egy nagyközönségnek szóló, biztos kezű bűvész-ujjgyakorlat - látványos, minden téren remekül néz ki, DiCaprio amellett hogy jól játszik, nagyot is játszik, Lubezki pedig tényleg azt csinál a kamerával, amit csak a világon akar, nincs még egy élő ember aki ekkora zseni a szakmában. Viszont ez az egész hercehurca valahol, ott mélyen belül kong egy kicsit. Erdélyi Mátyás, a Saul fia operatőre azt furcsállta, hogy bosszúfilmhez képest túl szép az egész. Ez engem kevésbé zavar - az már inkább, hogy a szikár történet mellé párosuló nagy kiállás engem, mint nézőt megtévesztett; álomképek, szenvedés, gyönyörű tájak, nagylátószögek. Minden azt vetíti előre, hogy valamiféle magvas és hatalmas filmélmény fog érni - ez viszont nem jött be. A visszatérőben van néhány emlékezetes, adrenalinfröccsel meghintett csúcsjelenet, és néhány unalmas átkötő epizód; jó film, de nem lesz több az ember általa, nincs csontig hatoló filmélmény, nem viszel semmit magaddal utána. Pedig Inárritu-nak valami hasonló lett volna a célja.
A nagy dobás olyan, mint a különc, sokat dumáló figurái - látványos, pörgős, szórakoztató, és egy pillanat alatt bevisz a málnásba. Frankón játszik a nézőjével, a száraz szakmaiságot úgy oldja fel, hogy a negyedik falat lerombolva a habfürdőző Margot Robbie vagy a rulettező Selena Gomez magyarázza el a szakkifejezéseket. A film legnagyobb trükkje mégis az, hogy úgy tesz, mintha értünk lenne, mintha most szépen megmagyarázná az egész válságot - csak a kezét figyeljük - aztán mégsem teszi. Persze, elmondják mi az a sub-prime mortgage, de kiderül valójában, miért tört ki a gazdasági világválság, milyen buborék és hogyan pukkadt ki, hogyan lehetett volna megelőzni és mi a megoldás? Ha nem közgazdász vagy, próbáld a film után három összetett mondatban mindezekre megválaszolni a kérdést. Nehezen fog menni. Minderről egy remek cikk olvasható az AV club oldalán - ők emiatt inkább elmarasztalják a filmet, én azt mondom, épp ez az előnye; ennél jobban aligha lehet szemléltetni az egész problémakört, Margot Robbie ide vagy oda. Mellé pedig nemcsak stílusos, de pofátlan és pörgős is a film.
A Mentőexpedíció a jobban sikerült, tisztességes box office-éllovasoktól egy darab Ridley Scott-tal több, és ez úgy néz ki, belépőt is jelentett az Oscarra. A sors fura fintora hogy pont Scott nem kapott jelölést rendezőként; ha nem is ezért a filmért, de korábbi alkotásaiért simán az egyik fő esélyesként beszélhetnénk ma róla. Az ő hiányában a Mentőexpedíciónak sem sok só jut az este; Matt Damon remekül hozza az űrhajós karaktert, kalandjai izgalmasak és szórakoztatóak is. A filmet illető A marsi című könyv szerzője egy interjúban elárulta, soha nem gondolkodott azon, hogy megölje a főszereplőjét, mert ez nem egy ilyesfajta sztori - sajnos ez a szemléletmód egy az egyben átjön a filmben is, teljesen egyértelmű, hogy mindez csak hepienddel zárulhat, így viszont talán a kellőnél kicsit kevesebb drámaiság szorult a filmbe.
A Brooklyn az a fajta szép kiállású, bájos és jószándékú film, amiből kevés készül manapság. A felszínen úgy néz ki, egy egyszerű romantikus melodrámát látunk egy ír lányról, aki nem tudja, maradjon otthon új udvarlójával, vagy térjen vissza az Államokba, ahol férje és alakuló egzisztenciája várja. Azért hagyta el otthonát, hogy jobb élete legyen, vagy csak azért, hogy ne váljon olyanná, mint az anyja vagy a főnöke? De jobb-e ott mint itt? Egyáltalán mit jelent az, "jól élni"? Munka? Család? Jövőkép? Nincs felesleges erőlködés és izzadságszag, ezekkel a kérdésekkel csak finoman kacérkodik a film, ami amellett hogy festményszerűen szép, története csak szép lassan és meghitten csordogál.
A Kémek hídja sem a mai mozitrendek hírnöke; Steven Spielberg régi vágású hidegháborús kémfilmje az akciókrimi és a vígjáték elemeivel játszik, de végül egyikbe sem tapos bele. Minden olyan jól megfontolt és szépen kidolgozott a filmben, hogy az egész az izgalom kárára megy - nincs igazán érzelmi csúcspont vagy leheletszakasztó akciójelenet, Mark Rylance alakításán kívül pedig emlékezetes momentum sem.
A szoba jelölése hatalmas fegyvertény már önmagában is - kis költségvetésű, apróbb díjakon, fesztiválsikereken és kritikusi éltetések hátán kúszott el Lenny Abrahamson filmje az Oscarig. Remek alakításokkal és hasonlóan jó rendezéssel egyszerre döbbent és hat meg, nevettet és késztet sírásra a film, ami ott jár félidőnél, ahol a legtöbb hasonló dráma véget ét - anya és fia kiszabadul a rabságból. De hova tovább? Abrahamson remek kérdéseket vet fel, egy részüket megválaszolja, de legalább ennyit a nézőre bíz.
A Mad Max: A harag útja Terminator 2-höz hasonló mérföldkővé fog válni az akciófilmek között; ritmus, dinamika, látványvilág és karakterek egy rendkívüli módon kidolgozott, maszkulinitással átitatott erőszakesztétikával találkoznak - nem csoda, ha mint néző, letaglóz a film, mint kritikus, pedig gyönyörködtet mindenkit, aki ebben a minőségben nézi Miller filmjét. Ha van mozi, ami nem vádolható azzal, hogy csak az Oscarra készült, hát ez az - mégis itt van; lám, mire nem képes egy tisztességesebb box office-eredmény és a hangos éltető kritikák. Na meg az erre felülő és a filmnek bizalmat szavazó stúdió a kellő erőforrásokkal.
A Spotlight a tavalyi év egyik legkülönlegesebb filmélménye. Bostoni újságírók nyomoznak pedofil papok ügyében - nincsen üldözési jelenet, még egy jó kis megvesztegetés vagy bírósági civakodás sem. Egyszerűen profi oknyomozó újságírók végzik a dolgukat. Hogy ezt mégis miért olyan veszettül izgalmas nézni? Kellett hozzá egy értő rendező, aki bízik az alapanyagban és nem mindene a külsőség - az a fajta rendező, mint amilyen szerkesztőt Schreiber játszik. Aki képes hosszabb távra tekinteni és megbízni azokban akikkel dolgozik. A Spotlight története szerint ezt az újságírók meg is hálálták - ha pedig láttuk a filmet, láthatjuk, hogy a színészek ugyanígy tettek a rendezővel. A riporterekről nem tudunk meg sok mindent, épp ezért egyedül rájuk van hagyva, hogy megtöltsék élettel a figurákat; szerintem sikerült is. Ruffalo zseniális, mellette pedig még Keatont és Schreiber-t emelném ki és őket is jelöltem volna. McAdams sem rossz, de hozzájuk képest kissé halovány. A nagy dobás stílusosabb, és sok szempontból emlékezetesebb film is, de a Spotlight a jobb kettőjük közül.

Ki fog nyerni? A BAFTA úgy néz ki, eldöntötte a díj sorsát - no nem szó szerint, de annyi muníciót adott a stúdiónak, hogy elhitték, meglehet a szobor, ezért fullra járatták a marketinggépezetet. Néhány hete még csak esetleges esélyes volt, és a mindenféle nyereményjátékokon én is A nagy dobást és a Spotlight-ot jelölgettem felváltva. Most inkább úgy néz ki, megismétlődik A király beszéde díjkrónikája. A visszatérő fog nyerni.

Kinek kellene nyerni? Állandó kritika az Oscarral szemben az is, hogy elfelejtjük a győzteseket, mert nem a legemlékezetesebb alkotásokat díjazza. Az Oscarnak nem is az a feladata - azt kell díjaznia, akit a legjobbnak tart, hogy mi marad fenn később az emlékezetben, azt már egy rakás másik tényező befolyásolja. A legmaradandóbb film a jelöltek között talán a Mad Max: A harag útja - meglepő és gyönyörű győzelem lenne az övé. Kicsit több esélye van rá, és ugyanúgy megérdemelné a Spotlight: Egy nyomozás részletei. Közülük kellene kikerülnie a győztesnek.

Legjobb rendező

Adam McKay-t vígjáték- és Will Ferrell-rendezőként ismertük eddig; bár Ferrell meglepő módon nem szerepel A nagy dobásban, az szinte tökéletesen beillik McKay filmográfiájában. Ahogy a Tesó-tusában, a Pancser Police-ban, vagy épp A híres Ron Burgundy legendájában, úgy itt is a váratlanság, a groteszk, a sablon- és tabutörés komikuma viszi előre a történetet - hihetetlenül ironikus, hogy míg eddigi filmjeiben mindezek tétje egy nőgyűlölő bemondó széke, vagy a családi béke volt, A nagy dobásban ugyanez a fejlett világ gazdasága, milliók munkája és élete. A téma remekül találkozik tehát a megvalósítással, ráadásul a film tele van látványos és újszerű rendezői megoldásokkal, mint a negyedik fal áttörése hozzánk kiszóló narráció, vagy a magyarázó betétek.
Lenny Abrahamson két éve egy antiszociális, maszkos, Frank nevű frontember sztorijával is csodát tett - érzékenysége, egyedi látásmódja ott iróniával találkozott, míg A szobában inkább drámával. Hogy mégsem vált a film könnyfacsaró tearjerkerré, az azért van, mert Abrahamson a téma mellett is képes volt megőrizni humanitását és humorérzékét. A szoba egyszerre szűk börtön és az egész világ leképezése, míg a kinti nagyvilág egyszerre lehetőségekkel teli, elképzelhetetlenül hatalmas hely és nyomasztó nyílt terep, ahol minden megtörténhet. A film a színészek mellett a rendezés miatt válhat az egyik legjobb filmmé, amit Oscarra jelöltek idén.
Nehéz elképzelni hogy George Miller a váltakozó színvonalú, de kultstátuszú apokaliptikus trilógiája után pár évvel producere volt minden idők egyik legjobb kisállatos filmjének, a Babe-nek, majd Oscart nyert az egyik legbugyutább nyertessel az animációs filmek kategóriában, a Táncoló talpakkal. Nem tudom, hogy a két részes pingvines mese alatt gyűlhetett-e össze benne annyi látványos akció, félelmetesen kreatív karakter és poros üldözés, amit a Mad Max-ben láthatunk; mindenesetre ha ez kell a alkotói folyamatának, remélem, nemsokára jön még három rész a táncoló pingvinekből, hogy aztán megint eldobhassuk az agyunk egy Miller-féle akciófilmtől.
Thomas McCarthy korábban a Fel! című Pixar-film forgatókönyvéért kapott jelölést, most a Spotlight-tal mindjárt duplázik. Visszafogott rendezés az övé látványos megoldások nélkül - ami végső soron, ha a film egészét nézzük, mégis kifizetődőbb, mintha nagy lózungokkal és kirakat-jelenetekkel pakolta volna tele az újságírók történetét.
Alejandro Gonzalez Inárritu éppen tavaly nyert legutóbb a Birdman-ért, és valóban van valami ámulatba ejtő, ahogy egy viszonylag zárt térben játszódó, látszólag vágások nélküli film után szó szerint kivonul a vadonba, hogy az ezt mutogató szép képek mellett egy bosszúra szomjas ember agyába másszon bele, akit egyedül ez az érzés hajt - így valamilyen szinten ő is saját vágyainak rabja, akár csak Keaton figurája a Birdman-ben.
66 éve nem fordult elő, hogy egy rendező egymás utáni két évben is győzni tudjon; most pedig nagyon így áll a helyzet. A visszatérő talajvízszerű feltörése előtt Ridley Scott hiányában egy 2013-hoz hasonló eset állt fenn, amikor is szinte bárki nyerhet. Akkor azért, mert a legnagyobb esélyes, legjobb film-nyertes Az Argo-akciót rendező Ben Afflecket nem jelölték, most pedig azért mert 2-3 film is van, ami tök egymás mellett haladt, így az is előfordulhatott volna, hogy nevető harmadikként valaki más ér célba. Épp ezért egy hónapja azt mondtam volna, a Mad Max 10 jelölésével, veterán direktorával, széles körű elismertségével elhozhatja a díjat. A helyzet azóta megváltozott, jelen állás szerint a szenvedéspornó a legfontosabb díjak közül néggyel fog távozni.

Ki fog nyerni? Alejandro Gonzalez Inárritu - A visszatérő

Kinek kellene nyerni? George Miller - Mad Max: A harag útja

Legjobb eredeti forgatókönyv

A Kémek hídja pikírt-ironikus scriptje a Coen tesók munkáját dicséri - az már más kérdés, hogy Spielberg nem ebbe az irányba vitte el a filmet. A mozi középutas-kissé álmos megvalósításáért nem a könyv, inkább a rendezés a felelős.
A Spotlight forgatókönyve mögött megbúvó irdatlan munka tükrözi a filmben bemutatott újságírók erőfeszítéseit. Josh Singer és Tom McCarthy valós események és létező karakterek alapján dolgozott, az izgalmas nyomozást pergő párbeszédek egészítik ki - mindez gyönyörűen megtervezett, a puzzle-darabkák pedig úgy kerülnek a helyükre a forgatókönyvben, akár a Boston Globe cikkében.
Az Ex Machina könyve nem csak elmés, és rengeteg kérdést felvet, de szépen egyensúlyoz a kamaradráma és az izgalmas scifi-thriller között.
A forgatókönyv-kategória sokszor szolgál egyfajta vigaszdíjként - a fődíjra esélytelen, de elismert és eszes kisebb filmeket szánnak meg ebben a kategóriában díjjal; jelöléssel pedig az olyan függetlenebb filmeket, amelyek mögött nem állt elég marketing ahhoz, hogy a főbb kategóriában is indulhassanak. Kevesen gondoltuk volna, hogy valami hasonló lesz a Straight Outta Compton sorsa is; a kritikusok szerették, a nézők még inkább, úgy volt nagy és sikeres stúdiófilm, hogy még mondanivalója is volt (manapság mondjuk mibe nem kényszerítenek bele valamiféle tanulságot?) - a SGA és a WGA, vagyis a színészek és a forgatókönyvírók is jelölték. Az SGA-nál konkrétan olyan, az Oscaron fődíjra is jelölt filmeket szorított ki, mint a Brooklyn, A visszatérő vagy a Mentőexpedíció. Viszonylag biztosra vettük volna tehát, hogy a Legjobb film-jelöltek közé is befér majd, hát, nem így lett.
Semmi csodálkoznivaló nincs ma már abban, hogy egy animációs film a forgatókönyvek között is versenyez, pláne ha Pixar-produkcióról van szó. Az Agymanók ráadásul a szokásosnál és eszesebb és érzékenyebb Pixar-film, aminek valóban kijárna, hogy végre ne csak a jelölésig, hanem egészen a díjig jusson, az animációs kategórián túl is. Kár, hogy van olyan erős az idei felhozatal, hogy még így is akad olyan jelölt, ami legalább annyira megérdemli a díjat, mint ez a film.

Ki fog nyerni? Spotlight: Egy nyomozás részletei

Kinek kellene nyernie? Spotlight: Egy nyomozás részletei. Esetleg Agymanók.

Legjobb adaptált forgatókönyv

A nagy dobás forgatókönyve pergő, intelligens és elszállt dialógusai miatt érdemli meg, és fogja is valószínűleg megnyerni a díjat - no meg a Legjobb film-kategóriában részletezettek miatt.
Andy Weir A marsi című sikerkönyvét adaptálta filmre Drew Goddard - én az eredetit nem olvastam, így összehasonlítási alapom nincs, de a Mentőexpedíciónak jó viccei, érdekes és pergő sztorija van, mindennek pedig egy jó forgatókönyv az alapja.
Nick Hornby-ról nekem bármit csinál, a Pop, csajok, satöbbi fog beugrani - a Brooklyn-ban inkább a lélekelemzésre hajlamos Hornby tűnik fel, mint az elszállt popkult utalásokkal és poénokkal teli szerző. Azt hogy előbbi legalább olyan jól működik, mint utóbbi, a Brooklyn is bizonyítja.
A szoba forgatókönyvét a könyvet is író Emma Donoghue jegyzi - a vele készült interjúból is kitűnik, tökéletesen tisztában van a két médium közti különbséggel.
A Carol-lal szembeni kifogásaimat az előző cikkben már leírtam - nekem nem jött be a film, ami végig olyan, mintha egy vitrin mögül néznénk az eseményeket. Ha valami megmaradt belőle, az elsősorban a vizuális (túl)kimunkáltsága, na meg Cate Blanchett. Phyllis Nagy forgatókönyvét ennek ellenére legtöbben ugyanúgy körberajongják mint a filmet - engem sem a párbeszédei, sem a sztoriszövése nem nyűgözött le.

Ki fog nyerni? A nagy dobás

Kinek kellene nyerni? A nagy dobás

A legjobb animációs film

Évek óta az egyik legdemokratikusabb kategória az animációs filmeké. A győzteseket persze érheti kritika, jelesül, hogy szinte mindig a legnagyobb bevételt hozó film, legtöbbször a Pixar, esetleg a Disney győz. A Hős6os győzelme mellett még én is tudnék érvelni, a Merida, a bátor díjáért viszont nincs mentség, főleg úgy, hogy a Rontó Ralph is jelölt volt - és akkor megint csak egy Pixar és egy Disney filmről beszélünk.
Szóval a győztes általában előre borítékolható, ám a jelöltek mindig színesek és a világ minden tájáról érkeznek. A legnagyobb esélyes Agymanók friss Pixar-fialás, az utóbbi idők legjobbja, ami csalódásra a Legjobb filmek közé nem került be, csak a forgatókönyveknél jelölt még.
Az Agymanókhoz hasonló elsöprő kritikai siker, csak épp kisebb hype jellemzi az Anomalisát, amit szintén láthattunk már itthon is a moziban. A bábanimáció közösségi támogatás segítségével készülhetett el, és a zseniálisan elszállt forgatókönyveiről ismert Charlie Kauffman áll mögötte (John Malkovich-menet, Adaptáció, Egy makulátlan elme örök ragyogása).Nem szokványos film az Anomalisa, és nem feltétlen technikája miatt - bár a bábokkal előadott szexjelenet pikáns filmtörténeti mérföldkő. Elsőre semmi kiemelkedőt nem ad, és a bemutatott unalmas és szürke világra könnyebben rá tudunk fűzni, mint az ebből kiszakadni akaró főszereplőre. A forgatókönyv apró, nüansznyi érzelmi változásokat kever látványos, már-már pszichedellikus jelenetekkel - beletelik egy kis időbe, míg az ember rá tud állni erre a fajta látásmódra. Ha sikerül, maradandó élményt jelenthet az Anomalisa - viszont nem könnyű mindehhez átlátni a filmszöveten.
A Shaun, a bárány - A film szintén elsöprően pozitív kritikákat kapott. A hozzá hasonló Wallace és Gromit az elvetemült veteménylénnyel karöltve 2006-ban haza is vitte a szobrot - akkor Pixar-film nélküli, de bivalyerős jelölteket győzött le (A vándorló palota, A halott menyasszony), igaz, a kategória még gyerekcipőben járt és csak 3 jelölt volt. Shaunnak idén vajmi kevés esélye van - és őszintén szólva nem is működik olyan jól mint a Wallace és Gromit. Tele van remek ötletekkel és vizuális gegekkel, de egész egyszerűen elfárad a film másfél óra alatt, és nem képes végig fenntartani a figyelmet - nem véletlen, hogy rövid animációs betétekben működik legjobban ez a műfaj.
A fiú és a világ egyedi technikával készült brazil animációs mese - első pillantásra úgy tűnik, mintha gyerekrajzok elevenednének meg benne. Aztán a kezdeti meglepetés elmúltával, az első mondjuk 10 perc-negyed óra után kifárad az egész; ad-hoc módon jöttek a színesebbnél színesebb, egyébként legtöbbször tényleg kreatív jelenetek; maximum néhány didaktikus tanulságot puffogtattak el benne. Aztán a film utolsó felén mégis van egy fordulat; megfogja az embert, ha nem is az egész, de a film nagy része értelmet nyert, és kijön a dráma is. Én konkrétan meghatódtam a befejezésre. Kell hozzá türelem, de ez a film több mint egy egyedi technikájú animációs mese.
A Ghibli animációs stúdiónak az elmúlt években bérelt helye van a jelöltek között - nyerni egyszer, a Chihiro szellemországban-nal tudott nyerni, még 2003-ban. Az ismétlés azóta is várat magára, és valószínűleg nem idén fog bekövetkezni, a When Marnie was there bár jó kritikákat kapott, de nem szólt akkorát, mint mondjuk A vándorló palota.

Ki fog nyerni? Agymanók

Kinek kellene nyerni? Agymanók

A Legjobb Idegennyelvű Film

Nehéz lesz elvenni az Oscart a Saul fiától - mondta a film amerikai útján egyengető Sony Pictures Classic vezetője, és alighanem igaza van. DE! A legjobb idegennyelvű film amellett, hogy a jelöltek minőségét tekintve egyik legjobb kategória - nem egyszer fordult elő, hogy jobb filmek voltak itt jelölve mint a főkategóriában - az egyik legkiszámíthatatlanabb is. Emberek és Istenek, Lavina, A múlt, Adéle élete - csak néhány példa, amikor a legnagyobb esélyesek még csak jelölésig sem jutottak. Többek között ezért rendszabályozták meg a jelölési metódust - ma már egy kijelölt bizottság foglalkozik a beérkezett, majdnem 100 jelöléssel. A hivatalos Oscar-jelölt hirdetés előtt kiadnak egy rövidített listát - az ezen szereplő 9 film úgy jön létre, hogy a bizottság 6-ot választ, majd egy még szűkebb csoport újabb 3 jelöltet tesz emellé. A hírek szerint a Saul fia is így, különutas módszerrel került be, bár ezt később cáfolták. Jelölést szerezni nehezebb, mint magát a díjat megnyerni - szokták épp ezért mondani.
És akkor most néhány, Saul fiához hasonló biztos győztesnek kikiáltott film, amik később nem nyertek - csak hogy végképp ne nyugodjunk meg: az orosz Leviathánt a mellette fej-fej mellett haladó lengyel Ida verte meg; a német A fehér szalag című Haneke-filmet az argentin Szemekbe zárt titok ütötte ki; a japán Távozások pedig legyőzte a sokkal esélyesebb francia Az osztályt és az izraeli Libanoni keringőt is.
Azért persze még így is a Saul fia a legesélyesebb, és nagy összegbe fogadhatunk győzelmére is. Nemes László filmje egy jól ismert, univerzális téma kevésbé ismert aspektusát mutatja be forradalmi módon - igazi, bőr alá mászó, letaglózó filmélmény. Ez lehet az egyik hátulütője is - hallani híreket, miszerint sokan ódzkodtak akár megnézni is a Saul fiát, a tengerentúlon annyira brutálisnak tartják. Persze ez önmagában semmit nem jelent, nem ördögtől való dolog olyan jelöltre szavazni a tagoknak, amit nem is láttak, de a híre eljutott hozzájuk.
Ha viszont van könnyebben befogadhatóbb, "szerethetőbb" alternatíva, az már jelenthet némi veszélyt. A Mustang pont ilyen - a francia jelöltet van, ahol egy ilyen rizikós kategóriában egyenesen fő esélyesnek tartják, de ez a kisebbségi vélemény. Deniz Gamze Ergüven filmje egyébként valóban kiváló: öt lánytestvér története, akiket konzervatív nevelőik és az őket körülvevő környezet érdekházasságokba kényszerít; van, aki elfogadja sorsát, mások pedig a saját módjukon lázadnak az ellen. Vannak húsba markolóan kemény jelenetei ennek a filmnek is, de inkább gondolatok és érzelmek, mint a látványok terén - a Mustang elgondolkodtató, és megrázó film is, a Saul hiányában egy szavunk sem lehetne, ha győzne.
A kígyó ölelése a harmadik zseniális jelölt a kategóriában - ennyi talán a Legjobb filmek között sem akad. Az ilyen jelöltek miatt sajnálhatjuk hogy - főleg mi, magyarok - legtöbbjükre csak úgy tekintünk, vagy fogunk tekinteni, mint a Saul vetélytársai. És ahhoz is mérjük. Pedig tényleg annyira más a kettő, hogy nem tudom őket egy lapon említeni. Azt se, hogy melyik hatott rám jobban. Itt volt hogy csodálkoztam, volt, hogy elgondolkodtam, volt hogy megborzongtam. Nem állítom hogy a kirakós minden része a helyére került, de épp ez a szép ebben a filmben. Mármint a gyönyörű képek mellett.
Az Egy háború című dán film egy háborús és bírósági film keveréke - azt hivatott bemutatni, a háború, jelesül az afgán háború, hogyan teszi tönkre a családokat. Szenved a harcoló Pedersen és szenved otthon felesége is három gyerekével - mindebben viszont filmen semmi pláne nincsen, ezerszer látott háborús képek és otthon agonizáló, lagymatag családi dráma pereg a szemünk előtt. Aztán Pedersen szakaszával tűzharcba keveredik, és légi támogatás kér - ami majdnem egy tucat ártatlan civil áldozattal jár. Dániában kell hadbíróság elé állnia, ahol vele együtt nekünk is egy morális kérdést vet fel a film: börtönt érdemel-e azért, mert saját embereit megmentve ártatlan civilek haltak meg miatta, de akarata ellenére. A tárgyalótermi részeknek van feszültsége és elgondolkodtatóak is ezek a részek, de maga a film semmi különlegeset nem tartogat.
Akárcsak A sivatagon át című film, a jordán jelölt. Egy fiúcska felnövéstörténete, aki kénytelen a saját lábára állni, mikor testvérét és annak társait lemészárolják egy sivatagi misszió alatt az ellenséges törzsek. Szimpla történet fordulatok vagy érzelmi mélységek nélkül, szép képeken - sok ilyet láttunk már, A sivatagon át elég gyengécskére sikeredett.

Ki fog nyerni? Saul fia

Kinek kellene nyernie? Saul fia, természetesen.

És ha a Saul fia nem lenne a jelöltek között? A kígyó ölelése

Legjobb dokumentumfilm

Kiálltam már párszor emellett a kategória mellett, amit elég mostohán kezelnek - a nagyközönség vagy teljesen ignorálja, vagy maximum az egy fő esélyest veszi a szájára, ami általában meg is nyeri a díjat. A legnagyobb bevételű film viszi az Oscart-típusú íratlan dokus szabály szerint idén az Amy-nek kell nyernie. Meg amúgy is. Asif Kapadia filmjéről szólt az egész díjszezon - én soha nem voltam egy Winehouse-rajongó, de nálam is ott volt a tavalyi év legjobb filmjei között. Miközben a médiáról és a sztárkultuszról is beszél, egészen megdöbbentő, amint az első snitteken látott, jó hangú, egyszerű lányt két óra múlva úgy látjuk, vagy inkább nem látjuk hullazsákban elcipelve, hogy nem csak értjük, hogy ez történt de azon csodálkozunk, ez hogyhogy csak most következett be. Megrázó és elgondolkodtató film.
Csak úgy mint Joshua Oppenheimer filmje, A csend képe. Az ölés aktusa két éve fő esélyesként kapott ki a nagyobb bevételű, tingli-tangli 20 feet from Stardom-tól. Abban a rendező indonéz tömeggyilkosokat kért meg, jelenítsék meg filmen rémtetteiket. Szürreális jelenetek mellett olyan erős szembesítésekre is sor került, ami még a dokumentumfilmeken edződött nézőket is letaglózhatta. Megmondom őszintén nem nagy elvárásokkal ültem neki a filmnek, azt gondoltam, Oppenheimer valóban beleásta magát egy kevésbé ismert és dermesztő témába (ez tényleg így van) és most megpróbál még egy rókabőrt lehúzni. A csend képe viszont betalált, jobban is mint előzménye. A téma ugyanaz, most viszont egy családot ismerünk meg, és egy fiút, aki nem csak azt akarja tudni mi történt meggyilkolt bátyjával, de azt is, hogy éreznek ezzel kapcsolatban most a gyilkosok. A film interjúk és a család életéből vett etűdök füzéréből áll. A szembesítéses interjúk során a tagadás pszichológiájának teljes arzenálja előkerül, és ahogy a bűnözők mossák kezeinket, képet kaphatunk nemcsak egyes emberekről, embertípusokról, de arról is, hogyan működnek a szélsőséges rezsimek (még ha a filmben bemutatott bizonyos szempontból különleges is), tömegmészárlások, meddig képes lealacsonyodni az ember. Több olyan pillanat van a filmben ami után egyszerűen nem lehet szóhoz jutni - Oppenheimer okosan ilyenkor nem is mutat mást, csak a döbbent fiút, aki a múlt nyomába eredt.
A Cartel Land DGA, vagyis a rendezők szakszervezetének díjával szintén bejelentkezett az Oscarra. Matthew Heineman filmje a mexkói bandák és a drogháború nyomába ered - a határ egyik oldalán egy önjelölt amerikai watchman-t mutat be, aki egyetlen célt talált életében, azt, hogy megvédje hazáját a betolakodókról. A mexikói oldalon egy önkéntesekből szerveződött kommandót láthatunk, akik megunták a rendőrök tehtétlenségét és maguk eredtek a bűnbandák nyomában. Előbbi rész viszonylag egysíkú és eseménytelen, utóbbiban viszont bőven van kakaó: nem csak akciókat láthatunk, hanem elborzadhatunk azon, ahogy a Traffic című film egy-egy momentuma a valóságban is megelevenedik.
A Winter on Fire: Ukraine's Fight for Freedom korrekt, jó kis doku, ami szinte teljes egészében a Majdanon történt eseményekre koncentrál, a Berkut speciális egységek és a tüntetők harcára. Hasonló az Al midan-hoz, a két évvel ezelőtti jelölthöz, ami az egyiptomi forradalmat mutatta be, ami szintén egy téren eszkalálódott - az viszont a Winter on Fire-től azért klasszisokkal jobb film, mert nem csak bemutatta az eseményeket, arcokat mutatott fel, de megpróbálta kontextusba helyezni a dolgokat, következményekre, okokra rávilágítani. Afineevsky filmjében is vannak visszatérő arcok, egy-két emlékezetes is, de a doku lényegében csak az elején és a végén értelmez vagy magyaráz. Ettől függetlenül tényleg jól sikerült, és egy még zajló konfliktusról, ami felett bármiféle ítélkezés ezer érdeket sért, tényleg nehéz következtetéseket levonni.
A What Happened, Miss Simone? is a mostanában reneszánszukat élő zenei dokukhoz tartozik, és Nina Simon énekesnő életét eleveníti fel. Gyűjtött be fontosabb jelöléseket, mint a DGA-jét, de nyerni csak a fekete és a női kritikusok körében tudott.

Ki fog nyerni? Amy - az Amy Winehouse-sztori

Kinek kellene nyernie? A csend képe díjával úgy kárpótolhatnák Oppenheimert, hogy a jobbik filmje kap díjat - az ilyen ritkán esik meg. De az Amy valószínűsíthető győzelméért sem érdemes hőbörögni.

Legjobb operatőr

Ed Lachman festményszerű, rendkívül kidolgozott képei a Carol-ban fekete lónak számítanak a kategórában. Robert Richardson, az Aljas nyolcas operatőre azzal került be a szaksajtóba, hogy valódi filmre forgatott digitális helyett. John Seale képei a Mad Max: A Harag útjában pedig azért különlegesek, mert nemcsak egy elképesztő, sajátos világba szippantanak be, de a trükkök nagy részét a helyszínen forgatták, tehát nem kék fal előtt bohóckodtak a színészek. Íme néhány film, amiért Roger Deakins-nek, a Sicario operatőrének Oscart kellett volna nyernie: A remény rabjai, Fargo, Nem vénnek való vidék, Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford, Fogságban. A Sicario képei bár nem annyira emlékezetesek, mint ezek, de a töredéklista jól jelzi, így 13 jelöléssel és 0 díjjal van mit kompenzálnia az Akadémiának. Emmanuel Lubezki, A visszatérő operatőre a Gravitációval és a Birdmannel nyert az elmúlt két évben - két, egymástól, teljesen elütő film, mindkettő zseniálisan fényképezve. A visszatérővel pedig megnyeri zsinórban harmadik Oscarját, ezzel pedig történelmet ír.

Ki fog nyerni? Emmanuel Lubezki - A visszatérő

Kinek kellene nyernie? Roger Deakins - Sicario - A bérgyilkos

A legjobb vágás

A Legjobb film-győzelemhez volt időszak, mikor szinte elengedhetetlen volt a vágás-díj is. Ehhez képest az utóbbi néhány évben ez megváltozott - de a Star Wars: Az Ébredő Erő-nek a Legjobb film-jelöltekkel szemben vajmi kevés esélye van. A nagy dobásnak nemcsak dialógusait kellett megvágni, de maga a film is ide-oda ugrál, idéz, betold, majd visszaugrik. A Spotlight sokszálú nyomozását nemcsak forgatókönyv-alakban kellett összeollózni, ez a vágóasztalon is hasonlóan nagy munka lehetett. A visszatérő kevésbé kapkodós, inkább lassabb tempójú, és a hangulati elemekkel, illetve a tájat bemutató nagytotálokkal és az álom-epizódokkal kellett játszadoznia Stephen Mirrione vágónak. Margaret Sixel-nek a Mad Max: A Harag útja vágójának viszont szinte mindennel: akciójelenetek, ütem, közeli, totál, párbeszédek, mindezt pedig úgy, hogy ne csak feszes legyen a film az első perctől az utolsóig, de a nagy rohanásban megismerjük ezt az apokaliptikus világot is - és szippantson be minket is.

Ki fog nyerni? Mad Max - A harag útja

Kinek kellene nyernie? Mad Max - A harag útja