Nehéz a vígjátékok elé bármiféle épkézláb bevezetőt írni, hiszen annyira nagy merítésű, sokrétű műfajról van szó – aminek a lényege mégis baromi könnyen megfogható. Persze, lehetne ilyenekkel dobálózni hogy ritkán jelölik őket Oscarra és az év végi, meg egyéb összesítő toplistákon sem tűnnek fel gyakran – viszont óriási pénzeket hoznak, és elképesztő mennyiségű film készül ebben a műfajban.
Ebben a posztban olyan filmekről, olyan vígjátékokról lesz szó, amik többnyire a könnyed szórakoztatást tűzték zászlajukra. Olyan filmekről, amiket lehet, hogy a kritikusok sem szerettek, vagy épp a mozikasszákat sem robbantották fel; amelyekbe bármelyik hétvégén beleütközhetünk a tévében kapcsolgatás közben. Visszaemlékezés elfeledett, vagy soha nem is jegyzett vígjátékokra, amikre nem szokás visszaemlékezni. Viszont mindegyik könnyen fogyasztható, fájdalommentes és instant szórakozás - ami legalább ilyen könnyen és gyorsan távozik is a szervezetből. Akad köztük coming of age-sztori, horror- és tinivígjáték is.
- Bérhaverok (The Wedding Ringer, 2015)
Tavalyi filmről lévén szó nem igazán beszélhetünk még elfeledett filmről – de kétségünk sem lehet hogy pár éve múlva a Bérhaverok tökéletesen elfoglalja majd filmtörténeti helyét; és mégis csak kevesebben látták, mint például a Vakációt. Kevin Hart a film legnagyobb, és lényegében egyetlen értékelhető pontja – a fickó nem csak magában is zseniális (nézzük csak meg, amikor feltűnik egy-egy late night showban), de jókor is érkezett, hiszen épp űr támadt a nagypofájú fekete komikusok között. Igaz, ezt az űrt nem a szórakoztató, de feledhető Bérhaverok fogja betölteni – hanem mondjuk az óriási sikerű Pofázunk és végünk, immár a maga 2 részével.
- Cooties, 2014
Miután egy undorító és fertőzött csibefasírt miatt elterjed a zombikór a gyerekek között, az egész iskola megfertőződik – kivéve a tanári kart, aminek tagjai őrült gyerkőcirtásba kezdenek, és igyekszenek túlélni az iskolai napot. Klasszikus zombihorror-vígjáték néhány, elrágottságában is szórakoztató poénnal.
- Az első igazi nyár (The Way Way Back, 2013)
Nálunk moziba soha nem mutatták be, mindössze DVD-n jött ki az utóbbi évek egyik legszerethetőbb filmje – nem mintha bárki még vásárolna DVD-t, szóval a lényeg az, hogy akár szinkronosan is elérhető és letölthető. Tipikus, soha nem volt-tinédzserlétre hangszerelt felnövéstörténet, amiben a főszereplő srác, Duncan egy vízi vidámparkban dolgozva, a családjával perelve, egész nyáron ide-oda császkálva tanul meg minden olyan dolgot, amit a coming of age-sztorikban meg szoktak tanulni a fiatalok. Van tehát benne egy elsőre elérhetetlennek tűnő, csinos lány, a felszínen jó adag frusztráció, és a gordiuszi csomót elvágó mentorfigura. Utóbbi a mindig remek Sam Rockwell, előbbiek pedig bármennyire klisések, az egész filmet egy olyan édesen naiv szűrőn át látjuk, hogy képtelenség nem szeretni. Az én éves toplistámon is ott volt annak idején, és a kritikusok is szerették (Rottentomatoes: 85%), a film mégis hamar feledésbe merült. Talán azért, mert ugyanebben az évben jött ki a hasonló témát egyedibb módon tálaló Nyár királyai.
- Celeste & Jesse mindörökre (Celeste & Jesse forever, 2012)
Lee Toland Krieger filmje szubzsánere egyik legtipikusabb darabja. Az Empire kritikájában mainstream mumblecore-nak nevezi – előbbi jelző valószínűleg a színészek miatt jár a szinte csak változatos és kevésbé változatos párbeszédekből álló filmnek: Andy Samberg neve most épp a Brooklyn 9-9 című rendőrszitkom miatt cseng jól, Rashida Jones pedig egy rakás hasonszőrű film mellett például a Városfejlesztési ügyosztályban szerepelt.
Ebben a mumblecore-nevű, naturalista felfogású, egyszerű életszituációkat, gyakran romantikus bonyodalmakat felvonultató, talkative filmtípusban a történet csak másodlagos. Őszintén szólva én sem tudnám felidézni, mi is volt a Celeste és Jesse kapcsolatát meghatározó bonyodalom, vagy hogy pontosan hogyan is végződik a film – viszont a másfél órás, a könnyed, sekélyes dumálásból az elmélyültebb beszélgetésen át az egészen elgondolkodtató meglátásokig lehatoló, majd azt egy poénnal feloldó párbeszédek baromi jók, a szereplők között pedig remekül működik a kémia.
- Hippitúra (Wanderlust, 2012)
Odáig vagyok Judd Apatow-ért, és mindenre kíváncsi vagyok, amihez nevét adja. Nem is véletlenül – a Hippitúra is főleg azért jó film, mert az ő istállójából került ki. Igaz, a produkciói közül csak a másodvonalba tartozik, egyrészt, mert maga Apatow csak producerként kötődik hozzá, és sem rendezőként, sem íróként nem szállt be a filmbe, másodsorban pedig mert akármennyire szórakoztató, a 40 éves szűzzel, a Felkoppintvával, vagy a 40 és annyival nem említhető egy lapon.
Ettől függetlenül egy megfelelően elborult és laza vígjáték, amiben azért vaskosan ott van Apatow kézjegye: párkapcsolati és bromance-szál, popkulturális utalások, remek párbeszédek; és dramaturgiájában sem tér el Apatow többi filmjétől, azaz akármennyi megbotránkoztató, tabudöntögető apróságot rejt (egyébként ezen a téren sem éri el az istálló többi filmjének szintjét), a végén azért mindig a lehető legkonzervatívabb, legklisésebb módon oldódnak meg a dolgok. A főszereplő párt, akik csatlakoznak egy hippi kolóniához, az embléma-szintű Paul Rudd és Jennifer Aniston hozza – meglepő módon párosuk jól működik.
- Hoki-koki (Goon, 2011)
Faramuci helyzet, hogy hiába bizonyítja pont ilyen szerepekkel, hogy többre képes, kihagyhatatlan ziccer Sean William Scott-tal kapcsolatban előhozakodni olyan jelzőkkel, mint az „egykori Stiffler”. Scott-nak a kissé drámaibb szerepek (Just before I Go) is legalább olyan jól mennek, mint a nagypofájú szájhősök; egyszer megnézném egy minden téren komoly film komoly szerepében is.
Mert hogy a Goon nem ilyen – egy vegytiszta vígjáték a sportfilmek összes létező kliséjére ráhúzva. Viszont ebből a típusból a legjobb, és ezért mindegy, hogy pontosan tudjuk, a hokicsapat és az annak verőlegényét alakító Scott hogy fog szerepelni, ez semmit nem von le az élvezeti értékből. Igazi véres, szókimondó hokifilm, ami veszettül szórakoztató.
- Prom – a végzős buli (Prom, 2011)
Vannak ezek a filmek – a fentiek is mind jó példa rá – amik a lehető legkiszámíthatóbb történettel mutatnak be teljesen egyértelmű, ezért mondanivalónak sem nevezhető gondolatokat típus-szerű, klisés figurákkal. A Prom mindezek alfája és omegája, az a film, ami után nem kellene több filmet készíteni a szalagavatóról, mert már nincs mit mondani róla – vagy ha igen, ennek a filmnek kéne példaként állnia, nullpontként, hogy csak ettől lehet erre vagy arra mozogni.
Miért is hálás téma a szalagavató? Valaminek a vége, de valaminek a kezdete, egy mesés, képzeletbeli piros szalag amit ha a szereplők átszakítanak, minden és mindenki megváltozik. A valóságban persze nincs ilyen, vagy ha mégis, az sem úgy működik ahogy a filmekben – de hát az amerikai tinifilmek mindig is egy elképzelt tinédzserkorban játszódnak.
Ennek az elképzelt fantasyvilágnak egy ízléses, sztenderd megjelenítése a Prom, ami nem szól másról, mint a címe: egy szalagavatóról. A világon semmi váratlan nem történik benne, a csaj pont azzal a pasival jön össze, akivel nem kéne, de mégis, és pont akkor, amikor már kéne, de mégse, aztán mégis. Az egész dolog azonban működik, mivel a film úgy nem veszi komolyan magát, hogy közben mégsem paródia, és a szereplőit sem nézi hülyének, csak tininek. Igazi kis alig ismert guilty pleasure, amiben lehetetlen csalódni, hiszen nem tudunk tőle többet várni, mint ami.
- Ébredj velünk! (Morning Glory, 2010)
Rachel McAdams karaktere, miután kirúgják a helyi híradótól, egy lecsúszott kis adó reggeli műsoránál kezd el dolgozni – tippeljünk, sikerül-e neki feltornázni a nézettséget és összerántani a kivénhedt, inkompatibilis tévésekből álló csapatot?
A könnyed vígjáték fő hajtóereje mégsem a szintén pihekönnyű, de rettentően bájos és lendületes McAdams, hanem az egykori legendás tévést, Pomeroy-t alakító Harrison Ford; zseniálisan hozza az életunt, cinikus figurát, minden megszólalása arany. Ráadásul kettejük mellé ott van az ezúttal is hisztérikát hozó Diane Keaton és a helyi perverzet alakító Ty Burrell, akinek furcsa mód a Modern Family jófejeskedő apukája mellett ez a szerep is jól áll.
- Nyomás alatt (It’s Kind of a Funny Story, 2010)
A Nyomás alatt az a fajta dramedy, ami pont jól adagolja az arányokat: inkább vicces, mint drámai, de a poénok nagy részét áthatja a filmre jellemző édesbús felhang. Az elmegyógyintézetbe kerülő, bajos tinédzser sztorija szokványos felnövéstörténet, amit ritkán látható, cseppet sem hamis feelgood hangulata miatt érdemes megnézni. Leginkább a sajnos 1 évad után elkaszált Red Band Society című sorozattal rokonítható, ami szintén bebizonyította, hogy ez a fajta hibrid stílus ma még mindig rétegigényt szolgál ki.
- Pomponsrácok (Fired up!, 2009)
2 srác, 300 csaj – számold ki! – így szól Will Gluck filmjének szlogenje, ami pont az a fajta baromira vicces, komolyanvehetetlen szórakozás, mint a rendező többi filmje. A Pomponsrácokban még ott van a 90-es évek végére, illetve 2000-es évek elejére jellemző, szüzességelvesztős tinifilmek szellemisége, miközben már ott fújdogál benne a 2010 utáni, visszafogottabb, verbálisabb poénokat preferáló vígjátékok szele is.
- Mázli, 2008
2008-ban kevés szórakoztatóbb filmet mutattak be a moziban, mint a Mázlit – Keményffy Tamás filmje mégsem került kultstátuszba, nem vált következő Üvegtigrissé. Pedig hasonlóság van bőven, legalább annyi mint különbség: nagy magyar valóság a világ végén, egyedi, mégis tipikus karakterekkel. A helyszín Őrgyarmat, egy zsákfalu az osztrák határ közelébe, az ott lakókra pedig egyszer csak rámosolyog a szerencse: olajat találnak a temető alatt. Azonnal megindul a harc, egymással, a pénzemberekkel, ember embernek farkasa, holló pedig hollónak vájja ki a szemét. Igazi kis kusturicai vígjáték.
- Zene és szöveg (Music and Lyrics, 2007)
Hugh Grant egész filmográfiát, és teljes karriert épített arra a figurára, amit itt is hoz: a lazaság és lúzerség határmezsgyéjén táncoló lusta és felelőtlen fickó, aki valahogy mégis mindig megleli párját. A pár ezúttal Drew Barrymore, az összekötő kapocs pedig a címbeli zene és szöveg. Előkerülnek múltbeli sérelmek, keletkeznek újabbak, de a szerelem mindig utat tör – ez a film, a zene, sőt, a film zenéjének is a lényege. Utóbbi egyébként zseniálisan jó, érthetetlen hogy nem kapott Oscar-díjat vagy vált klasszikussá széesebb körben is..
- Anyámon a tanárom (Mr. Woodcock, 2007)
A fentebb már citált Sean William Scott a fentebb szintén megidézett, drámával kacérkodó vígjátékában, a Just Before I Go-ban azért tér vissza szülővárosába, hogy öngyilkossága előtt még gyorsan elvarrjon pár szálat és elégtételt vegyen. Az Anyámon a tanárom-ban szintén öngyilkosközeli állapotba kerül, ezúttal azért, mert egykori gyűlölt tornatanára az anyját készül elvenni. Craig Gillespie viszont nem halandzsázik más műfajokkal, igazi, könnyed és egyszerű vígjátékot rittyentett, ami Scott mellett a Woodcock-ot alakító Billy Bob Thornton miatt működik.
- Felvéve (Accepted, 2006)
„- Gyerünk, Schrader, ne félj!
- Félni? Én nem félek. Te félsz!
- Schrader, te még attól is féltél hogy kipróbáld a Dr. Pepper új ízét!”
Nagyjából hasonló, nem túl mélyenszántó, de remek poénok jellemzik a filmet, ami maga is tesz arról hogy ne vegyük komolyan – egy csapat suliból kiesett, vagy oda be sem jutó srácról és csajról szól, akik közösségi főiskolát alapítanak. Az ötlet túl jól sikerül, az egész országból özönlenek a felsőoktatásba bejutni képtelen diákok.
Van jószövegű főhős, félénk mellékszereplő, meghódítani való dögös csaj, ráadásként pedig a szemünket a kezdetektől kiszúró, hamiskás tanulság is – a Felvéve persze nem ezek miatt, hanem a teljesen random poénokért kedvelhető.
- Ezt jól kifőztük! (Waiting…, 2005)
Ha egy vígjáték egy-egy poénjára 10 év után is kristálytisztán emlékszünk, és még mindig képesek vagyunk röhögni rajta, akkor az beteljesítette végzetét és ráadásul az idő próbáját is kiállta. Ez a film, bár 12 egy tucat belőle, pont ilyen. Egy étterem nem mindennapi dolgozóit és mikrokörnyezetét mutatja be, egy frissen érkezett új srác szemén keresztül, akinek Ryan Reynolds lesz a mentora. Előkerülnek szerelmek, az új srác pedig tanul néhány hasznos és még több teljesen haszontalan infót és életbölcsességet – és a lényeget, az éttermi dolgozók főbb játékát: hogyan told a másik képébe a nemi szerved a lehető legváltozatosabb módon. Minél hülyébben és váratlanabbul, annál több seggberúgást oszthatsz ki. Teljes idiótaság, full bunkóság és baromi vicces hülyeségek egy étteremből, ahol az 5 másodperces szabályt néha 10-ig is kitolják.
