Nagyban dübörög Cannes-ban a Filmfesztivál, avagy az az esemény, ahol a csillogó puccrázás lazán megfér egymás mellett a köldöknézős művészkedéssel. A filmvilág legrangosabb elismeréseként szokták emlegetni - mégsem keveri össze senki az Oscar-díjjal.

De hé, nem az Oscar a filmes teljesítmény csúcsa?

Hát, igen is meg nem is. Valódi ismertséget, sztárgázsit, csillagot a Hírességek Sétányán nem az Aranypálma hoz. Elismertséget, szakmai hírnevet és filmes trendiséget viszont inkább Cannes. Ez az a fesztivál, ahol elvileg tényleg a teljesítmény és maguk a filmek számítanak. Na de tavaly az a Dheepan nyert, ami az aktuális legforróbb témával, a menekültválsággal foglalkozik. Idén pedig sokak szerint ismét témát és nem filmet jutalmaztak. Egy művészet viszont (szinte) soha nem politikamentes, Cannes-ban pedig művészfilmek (is) versenyeznek, tehát ne csodálkozzunk, ha egy ilyen komoly fesztiválon is simán lehet politikai alapon díjat nyerni. Ugyanez a politikai dimenzió az Oscar esetében inkább a férfiak vs. nők, fehérek vs. feketék, heterók vs. homoszexuálisok tengelyen mozog.

A Riviérán inkább a komolyabb, nehezebb alkotások versengenek egymással - szóval mondhatjuk, hogy ez a filmvilág csúcsa, és ha nem akarunk olyan ősöreg vitákba belemenni mint hogy mi a film feladata, a szórakoztatás, vagy a valóság bemutatása, melyik az értékesebb, a művészfilm vagy a közönségfilm, melyik volt előbb, a tyúk vagy a tojás, maradjunk annyiban: a Cannes kicsit belterjesebb, kicsit szabadabb, kísérletezőbb, "filmesebb". Nem lényegtelen tényezők, de sokkal kevésbé számítanak olyan dolgok mint a hírnév ,a média, vagy olyan szentimentális tényezők, mint a "de most már tényleg megérdemelné".

Szélesebb a merítés és színesebb a filmpaletta is - nem csoda, hogy a duplázások Cannes-ban ritkák, mint a fehér holló. Mindössze nyolc rendező tudott két filmjével is Aranypálmát nyerni: Alf Sjöberg, Francis Ford Coppola, Bille August, Emir Kusturica, Shohei Imamura, a Dardenne fivérek, Michael Haneke - és az épp most ismét nyerő Ken Loach. Akad közötte ismeretlen néve? Na és azon elmerengtél-e, ezek a direktorok vajon Oscart is nyertek-e?

Na igen, az Akadémia díjának erejét mutatja, hogy mindent ahhoz mérünk. A hangmérnökök Oscarja, a szakácsok Oscarja, a kaszkadőrök Oscarja - minden főbb megmérettetést "Oscar" szóval jelölünk, ha attól már nincs feljebb. Néha még Cannes-t is az Oscarhoz mérik, de ez a ritkább. Az Indiewire a 2012-es díjszezonban szedte össze, hol debütáltak a végül Oscarra jelölt filmek - Cannes ebben (is) megelőzi New Yorkot vagy Telluride-t. De ez kevésbé Cannes-ról, mint a stúdiókról szól: ez a fesztválszezon nyitánya, az Oscarra szánt filmeket sokszor épp ezért itt mutatják be először, hogy mire következő évben a tévés díjátadókhoz érünk, már mindenki a filmjeikról beszéljen.

 Egy felmérés szerint mégis egy Cannes-i győztes 11%-kal kedveltebbnek és elismertebbnek számít, mint egy Oscar-díjas. Ja, és még 10%-kal kevésbé utáltnak, 16%-kal megbízhatóbbnak és 35%-kal kúlabbnak. Valószínűleg pont a fentiek miatt: az emberek úgy gondolják, Cannes-ban valóban a teljesítmény számít, és az egy sokkal komolyabb megmérettetés. Emlékezetes pillanat akadt mindkét eseményen is, ezeket, na meg néhány szellemes párosítást itt nézhettek meg.

Ennél beszédesebb a Salon cikke, ami 2011 két győztesét, A király beszédét és a Boonmee bácsi, aki képes visszaemlékezni korábbi életeire-t hasonlítja össze. Előbbi egy tisztességesen elkészített, régimódi szórakoztató kosztümös dráma az átlag, felnőtt mozibajárók szája ízére szabva. Utóbbi egy amatőr színészekkel forgatott, személyes és nem éppen szokványos művészfilm ami a cinefilek apró közösségének készült. A király beszéde rendezője, Tom Hooper ezzel a filmmel felült az Oscar-rollerre, a Boonmee rendezője, Apitchatpong Weerasethakul pedig továbbra is napjaink egyik legegyedibb és legkülönlegesebb rendezője, akinek filmjeihez türelem, megértés, és egy csomó olyan dolog kell, ami nem feltétlenül vonzó egy átlagos mozibajárónak. Én a Boonmee óta kedveltem már filmjét, és kaptam gutaütést is tőle.

Nézzük meg ugyanilyen szempontból a legutóbbi győzteseket! Az Oscar-verseny némiképp rendhagyó volt idén, ősöreg statisztikák dőltek meg a győztesekkel és a jelöltekkel kapcsolatban, de ha visszatekintünk a 2016-os díjra, úgy fogunk rá emlékezni, mint egy kicsi, de fontos film győzelmére. Na meg úgy, hogy A visszatérővel Leo végre célba ért, Lubezki csúcsot döntött, Inarritu pedig csak felült a hájpra, és nyert egy teljesen felesleges Oscart - a fődíjnál viszont a sokáig biztos befutónak tartott, majd többször lehajrázott Spotlight ért célba elsőnek, A visszatérőt épp leelőzve, miközben A nagy dobás néhány méterrel arrébb épp elbotlott. Az valószínűleg még vita tárgyát fogja képezni, hogy is következhetett be mindez: a hektikus díjszezon, a jelölések és kimaradók miatti balhék, vagy egyszerűen amiatt, hogy nem volt Oscar-kompatibilis, igazán átütő erejű film. A Spotlight mindenesetre egy míves, régivágású film, ami tűpontosságával és mérnöki precizitásával nyűgözheti le a nézőket - engem le is nyűgözött.

Cannes-ban a Dheepan győzött. A filmet az a Jacques Audiard rendezte, akitől korábban A prófétát, vagy a Rozsda és csontot is láthattuk. Aranypálmát egyik se nyert, A próféta viszont az Oscar egyik esélyese volt az Idegennyelvű filmeknél annak idején, és a Rozsda és csont is jól ment a kritikusoknál. A Dheepan-ról viszont győzelme óta se igen hallani. A Rottentomatoes 89%-os konklúziója szerint időszerű és erőteljes betekintést enged az Európába bevándorlók életébe - de az igazi hír nem a győzelme volt, hanem az, hogy megverte például a Saul fiát. A legtöbb helyen nem igazán került be még a fesztivál legjobb filmjeinek listájába sem, az év végi összegzésekből pedig jobbára szintúgy kimaradt. 

De mi is lenne a mérce arra nézve, hogy jó döntés született-e Cannes-ban? Hogy bennmarad-e a film a mozirajongók köztudatába? Ez egy elég szubjektív dolog, de nagyjából azért tájékozódhatunk róla, melyk filmek indítottak buzz-t, ezek közül mi maradt fenn, mennyire szerették és szeretik még mindig a filmet, szólnak-e róla viták, egyáltalán, nézi-e még valaki. 
Esetleg az számítana, inspirál-e más filmkészítőket? Erre is van példa (lásd Ponyvaregény), de legalább ilyen faktor ebből a szempontból a bevétel is. 
Esetleg az számít, Oscarra jelölnek-e végül egy cannes-i nyertest, amitn már előbb pedzegettem? Elvégre Cannes a filmes díjszezon nyitánya, az Oscar pedig annak lezárása. Mégis, a két díj, nem győzöm hangsúlyozni, két teljesen külön pályán mozog.

Persze  volt már, hogy korreláltak egymással valamennyire. Ha csak a közelmúltat nézzük, Roman Polanski A zongoristája, a francia Az osztály, Az élet fája, vagy Haneke filmje, a Szerelem mind olyan Aranypálma-győztesek, akiknek jutott valamennyi az Oscar-szeretetből, ha csak jelölés szintjén is. Mindkét díjat megnyerni csak két filmnek sikerült: 1945-ben a Férfiszenvedélynek, és 10 évvel később a Marty-nak. Két olyan filmről van szó, amelyek szórakoztatási faktorjukat, és filmművészeti értéküket tekintve is kiválóak. 

Az elmúlt néhány év Aranypálma-jelöltjeit szemügyre véve igencsak sablonos megállapításokra juthatunk: az Oscar ahogy megnövelte jelöltjei számát, és kicsit megregulázta a jelölés szabályait, egyre több outsider-t enged be a versenybe - például Cannes-ban versengőket is. Cannes is mintha nyitottabb lenne - mármint az amerikai és mainstream filmekre. Nézzük a tavalyi jelölteket! Valamiféle Oscar-jelölésig a Carol, az Ifjúság és a Sicario jutott, a Saul fia pedig konkrétan Oscart nyert, mint tudjuk. Emellett a Machbet és A homár is  nézők viszonylag széles körét érte el, itthon pedig még bemutattak olyan filmeket is, mint a Hétköznapi titkaink, vagy Az én szerelmem. És persze akad még legalább ennyi film, ami továbbra is csak a legelvetemültebb filmrajongók féltett kincse maradt.

2014-ből Oscarig vitte a jelöltek közül a Két nap, egy éjszaka, a Foxcatcher, a Timbuktu, az Eszeveszett mesék és a Leviatán, hallhattunk még a technikai kategóriákban azért Oscarra jelölt Mr. Turner-ről, a Sils Maria felhőiről, amiben Kristen Stewart (sajnos csak) majdnem Oscar-jelölésig vitte, Cronenberg Maps to the Star-járól, Atom Egoyan A fogoly című filmjéről, vagy épp a Tiltott táncokról Ken Loach-tól.

Ha tehát az Oscar a mainstream csúcs, a díjszezon betetőzése, Cannes-ra úgy tekinthetünk, mint az első, bő merítésre: mindig akad pár film, akivel az Akadémia díjátadóján is találkozhatunk majd, és lesz jópár kisebb, nem angol nyelvű film, amelyek csak akkor válhatnak bejáratott névvé, ha Cannes-ban nagy visszhangot kapnak, ami később is kitart. Az Aranypálma jelöltjei között persze vannak nagy felsülések, és hát ne felejtkezzünk el a nagy, vagy cannes-i mércével nézve bejáratott nevekről: ha egy rendező elért már valamekkora sikert a fesztiválon, legnagyobb valószínűség szerint újra meghívják majd következő filmjével.

Érdemes tehát vigyázó szemünket Cannes-ra vetni: már most ott lehetnek a jelöltek között a jövő évi Oscar nagy esélyesei - és néhány, ma még ínycsiklandó művész(i jellegű) film is, Az Oscar szempontjából tehát Cannes az előzsűri - Cannes szempontjából viszont az Oscar csak egy finnyás, válogatós divat-filmrajongó, aki csak a legismertebb nevekre és filmekre veti rá magát. A jövő évi gálán az idei jelöltek közül például a The Salesman-en (az Oscar-díjas Asghar Farhadi rendezésében) kívül hirtelen nem is tudnék mit kiemelni, mint potenciális esélyest. Almadóvar talán visszatérhet a Julieta-val a mainstream díjak közé, de ahhoz talán nagyobb visszhang kellene; ha a buzz kitart és megszórják őket díjakkal a későbbiekben, akkor a Toni Erdman-nal vagy az American Honey-val is találkozhatunk még.