Eredeti célunktól nem eltántorodva (lásd az előző azaz az első posztot), de azért egy kis kanyart beiktatva osztanám meg egy írásomat, mely eredetileg az Aeonflux blog (aeonflux.blog.hu) írópárbajára készült, majd megjelent a Gépnarancson is (gepnarancs.hu).
Szóval lehúzom harmadjára is a rókát, de ezúttal trükkös posztmodernséggel élve kontextusba is helyezem. Szakdogám témája (tratratra parapám, most először kimondva, de nem kőbe vésve) a filmes kánon - kialakulása, ki vagy mi áll mögötte ésatöbbi. És hogy hogy kapcsolódik ide a Nagy Könyv?
A köztévén futó, különböző színes műsorokkal és kisfilmekkel összekötött szavazósdi is valami olyasmit próbált meg a könyvek terén, amivel a filmek terén én igyekszem teljesen haszontalan felsőfokú végzettséget szerezni. A Nagy Könyv ugyanolyan véresen komolytalan, mint az előttem álló és tökiről-hegyire kielemezendő imdb top 250, 1001 film, amit halnod kell mielőtt látni akarsz, még legalább ennyi, amit látnod kell, mielőtt meghalsz ésatöbbi. A szösszenet jó néhány részlete újra és újra felbukkan majd, kielemezzük majd, hogyan épülnek fel, és miből állnak a filmes kánonok és kvázi-kánonok, kedvencelések, toplisták. De most könyvek, élménybeszámoló, és ami vele jár. A tovább mögött.
Első pillantásra talán túl felnőttes felnőttek ülnek körben és beszélgetnek egyre kedélyesebben valamiről, amiről nekem halvány fogalmam nincs, a dolog mégis érdekel, sőt, letaglóz. Továbbmegyek, az élmény majdnem olyan erőteljes, mint amikor először találkoztam képernyőn bácsikkal és nénikkel, akik úgy érintkeztek egymással, ahogy nem képzeltem hogy lehetséges – persze ruha nélkül és nagyokat sóhajtozva. Egyéb párhuzamot levonni már túl avantgárd lenne a 2005-ben futó és engem lehengerlő A Nagy Könyv-kampány és a pornóipar között, na meg amúgy is kulturális „AZ élmény”-formába öntése végett ragadtam billentyűt, én pedig biztos vagyok benne, hogy nem a Mély torok következtében eszméltem rá a világra kisgatyás csenevész-koromban.
Alföldi Róbert, akit akkor már egészen biztos láttam valahol – ha máshol nem, hát a Fridi-műsorban – rimánkodik a nézőknek, hogy valamiféle Umberto Eco meg az ő rózsájának a neve kerüljön be a Top 100-ba; más Gárdonyi Gézát élteti, és egészen biztosan volt valaki, aki előadta élményét Németh Lászlóról és az Iszonyról, ami akkori meggyőződésem szerint egy kaszabolós horrorregény lehetett: az illető nem volt képes átrágni magát rajta, pedig még nyaralni is elvitte, hátha a homokos tengerpart majd rábírja az olvasásra. Egyébként meg azt állítják, ez a legtöbb nyelvre lefordított magyar regény (hát nem az Egri csillagok??!! – méltatlankodtam). Közeledik a szavazás lezárásának ideje, elhangzik jó pár kötelező, amit olvastam már, és még több könyvcím és szerző, amit életemben nem hallottam még akkor. Mégis hihetetlenül hatásos volt, ahogy szemmel láthatóan komoly és jelentős emberek szofisztikáltan társalognak az irodalomról – erről a rejtett világról, ami nekem akkor még kis túlzással a forró augusztusi, nagymamám teraszán töltött délutánokat jelentette, amikor Bambit, Pál utcai fiúkat, Kinizsi Pált olvastam és körmöltem a neveket, az eseményeket, az élményeket róluk Olvasónapló-címkéjű vonalas füzetembe. Aztán, ahogy lassan lejár a szavazás órája, ezek a felnőttek hozzám hasonló kisgyerek módjára biztatják a nézőket és izgulnak, bekerül-e kedvencük a legjobbak közé.
Persze az egész Nagy Könyv-dolog nem itt kezdődött. Big Read 2003-ban Angliában, hasonló esemény 2004-ben Németországban – majd amikor általános iskolai magyartanárom 2005-ben szétosztotta a teremben A Nagy Könyv szavazószelvényeit, azt se tudtam, melyik padtársamról lessek hirtelenjében. A külföldi regény-rubrika töltetett ki először, a talán épp aktuális Harry Potter-kaland, a Főnix rendje lett a nyertes, míg kis fészkelődés után a magyar regény kettőspont pontpontpont-ra Kertész Imre és a Sorstalanság került – Nobel-díj, há, ezzel nem lőhetek mellé; de persze olvasta a fene.
Már el is feledkeztem a dologról, mikor hetekkel-hónapokkal később valahogy kapcsolgatás közben ráakadtam a fent taglalt műsorra a köztévén. Teljesen beleestem az irodalomba – így, látatlanul és ismeretlenül. Hihetetlenül szimpatikus, és nem mellesleg érdekes és szórakoztató volt, ahogy számomra többé-kevésbé ismeretlen emberek beszélgetnek többnyire tökismeretlen regényekről. Nem tehetek róla, tényleg csodálom azokat, akik ennyire otthonosan mozognak valami olyan komoly témában, amiben én sajnos nem – lásd, Csáki Judit kritikái és növekvő rokonszenvem a színház iránt, Hankiss Elemér sorai és találkozásom a filozófiával ésatöbbi. A Nagy Könyv volt a katalizátor számomra, ami ráirányította figyelmem a szépirodalomra, ami miatt áttúrtam minden elérhető rokonom összes könyvespolcát, ami miatt először váltottam olvasójegyet a helyi könyvtárban, ami miatt rátaláltam Hemingway-re, az Üvöltő szelekre, vagy épp Rejtő Jenőre. Utóbbi regénye, a természetesen Top 100-as Piszkos Fred, a kapitány volt az első, a kampány miatt elolvasott könyvem; mai napig kincsként őrzöm a MEK-ről letöltött és kinyomtatott, összefűzött lapokat, még úgy is, hogy már a teljes életmű ott sorakozik a polcon, a legszebb kiadásban. Élénken él emlékezetemben a párbajműsor, melyben Rejtő regénye Douglas Adams klasszikusával csapott össze – nem semmi csörte volt.
A nyertes egyébként végül az Egri csillagok lett, megelőzve a Pál utcai fiúkat és az Abigélt – előbbi kettő már akkor is kedves volt számomra, utóbbi csak a műsor miatt lett az. De már a legjobb tíz listája is bőven adott feladatokat: 1984? Mester és Margarita? Azt eszik vagy isszák? Mert tanulni nem tanultuk. Muszáj hát elolvasni! És rákeresni, több és több könyvre. Könyvesboltban, könyvespolcon, interneten. A Nagy Könyv oldala volt valószínűleg az első kedvencnek bejegyzett honlapom, életem első könyvkritikája pedig végül George Orwell utópiájáról íródott – és került ki az oldalra. Nehéz megfogalmazni az örömöt, amit akkor éreztem, mikor megpillantottam nevem és alkotásom szeretett szájtomon – körülbelül ugyanennyire nehéz szavakba önteni a haragot, amit a telefonra rácsatlakozós döglassú, tárcsázós internet okozott, mikor fél órán belül el is kellett hagynom a világhálót. A honlap ma már nem létezik, videókat a műsorról csak elvétve találhatunk a neten, a szavazás után tervezett további olvasás-ösztönző programok pedig hamvába holt ötletnek bizonyultak. Pedig szép időszak volt, remélem, nem csak az én számomra.
Mindenkinél eljön egyszer az az idő, amikor elhagyja a jól ismertet az ismeretlenért, amikor legyen szó filmről, zenéről vagy irodalomról, képes túllépni az addig szentírásként kezelt kánonon és nekilát saját ízlésének formálásához. Egyszer csak elkezdünk az imdb 250-es listáján túl is filmeket nézni, olvasmányainkban a szöveg-kép aránya egyre inkább az előbbi javára billen, a videotékában már nem borító, vagy az alapján döntünk, hány kutya szerepel a hátoldalon. Valami hasonlót jelentett számomra kimerészkedni a Nagy Könyv Top 100-as listájának védőszoknyája alól. A száz regény címét és szerzőiket a mai napig fújom, és sajnos néhány könyv még mindig akad, ami olvasatlan maradt közülük; de ahogy egyre ismerősebbek lettek a kis névtáblácskák a könyvtárban, úgy léptem messzebb és messzebb az egyébként remek listától. Végül olyan messzire szökkentem, hogy választott gimnáziumi szakom a magyar-történelem lett, emelt érettségit pedig szintén magyarból tettem. De nem akarok pontot tenni az egész végére, a mai napig olvasok, kalandozom jobbra és balra, fel és le az irodalom világában. Amúgy is, a jó pap holtig tanul – és olvas, vagy épp néz filmet.
