A címben idézett József Attila-verssort B. Nagy László használta ugyancsak címként egy, az ÉS 1970. 1. számában írott cikkében. O'Neill-tól és az Ah, Wilderness!-től indít, míg eljut József Attiláig és a suhanci lendületig, na meg a szabadságvágyig - végül öt, akkor pályakezdő filmes nyolc kisfilméről értekezik, úgy is, mint a hazai filmszakma kinyílásáról a világra, és az erdőre. Utóbbi megállapítás már nélkülözi a költőiséget, egyszerűen arról van szó, hogy Csányi Miklós, Gazdag Gyula és társaik már nem feltétlenül csak filmrendezők voltak, a korábbiaktól eltérően foglalkoztak néprajzzal, egyéb művészetekkel, és az is előfordult, hogy egy delikvens már diplomával került a Filmművészetire.
A citált alkotók közül nem egy személy sikeresen jelentheti, hogy nem tűnt el, ma is tevékeny része a hazai filmes életnek valamilyen fronton - vagy ha nem, tett már le annyit az asztalra, hogy emlékezzünk rá. Ez hatványozottan igaz B. Nagy László filmkritikusra, újságíróra is, ő mégis eltűnt - nem hirtelen, szép lassan.
"Tudod, hogy nincs bocsánat..." címezi cikkét szintén József Attila idézettel az ÉS 1968. 9. számában. Az írás Kósa Ferenc Öngyilkosság című filmjét elemzi, de szokásához híven B. Nagy a gondolatisággal indít. A költő utolsó tettéről beszél, hogy már sejthetjük, mi is állt mögötte. "... óvatlanul és újra és újra csak gyűjtötte a parazsat a fejére, kérkedve, majd kétségbeesetten, de mindenkor titkos könyörgéssel, mindinkább csökkenő reménnyel, hogy a világ tán megmenti attól, amitől maga erejéből senki sem menekülhet. Ám ehelyett a világ megörült az ajánlatnak. Dehogyis bocsátotta volna meg, amit a költő ellen vétett. Bizony, bizony, Balatonszárszón egy "önsorsrontó" érte el karrierje csúcsát, aki elmarta patrónusait, örökké támadott, hogy a visszavágástól szenvedhessen, s igencsak meg volt lepődve, amikor benyújtották neki a számlát. De törlesztette, becsülettel." József Attila 1937 telén lett öngyilkos Balatonszárszón, B. Nagy László 1973 tavaszán ugyanott.
A párhuzam érdekes és elgondolkodtató, de ahogy Mestyán Ádám könyvkritikájában (Tóth Klára: Don Quijote köpenyében, Filmkultúra, 2006.03.15) rámutat, nem feltétlenül kell nemzeti ikonként kezelni - noha a 60-as évek filmkritikájának meghatározó alakja. De kritikust amúgy sem divat fetisizálni, hiszen ez éppen a kritikusok dolga - de azért akad néhány, már-már popkult ikonná emelkedő (süllyedő?), meg jó pár alapkőként, dolomitként kezelt személy a szakmában. Nálunk Balázs Béla jelentőségét például nehéz túlszárnyalni, nevének ismertsége viszont a Balázs Béla Stúdió érdemi munkájának megszűnése után, illetve a filmkritika átalakulása következtében egyre inkább homályba vész a fiatalok körében. B. Nagy László nem volt Balázs Béla, de például Bíró Yvette mellé, ha nem is szemmagasságba, de odaállítható. "Ma már nincs ilyen mérvadó kritikus, de még olyan nagy nevek sem, mint B. Nagy László." - idézi a filmhu Durst Györgyöt a Beszélgetés a hazai filmkritika helyzetéről az alkotók bevonásával című, a vitát összefoglaló online írásában. A beszélgetésen résztvevő Báron Györgyről speciel pont nem szabad megfeledkezni, ahogy egy-két hasonló kaliberű társáról sem, de hogy a (magyar) filmkritika erősen devalválódott a '60-as évek óta, az egészen bizonyos. Az okait majd egyéb írásban és később fejtegetjük, de B. Nagy László előfordulására ott is számíthattok.
B.Nagy László 1927-ben született Budapesten, minden álma volt, hogy filmrendező legyen. Épp ezért már fiatal korában tisztában volt a kor filmesztétikai gondolataival, a montázselméletekkel és társaival. Szőts István, az Emberek a havason rendezője karolta fel, miután B. Nagy egy személyes hangú levelet írt neki, melyben saját kifejezésével "a megújuló magyar filmművészet programját, s benne az én szerepemet kifejtettem". A későbbiekben filmeket gyárt - persze főleg propaganda filmeket - dramaturgként dolgozik, és folytatja a kritikaírást, amit már a gimnáziumban elkezdett. A Szabad Szóban, majd az ekkoriban induló Élet és Irodalomban jelennek meg írásai. Folyamatosan küzdött a párttagságért, de ez soha nem adatott meg neki.
Az új hangon megszólaló kritika első képviselője - szokták rá mondani. Páratlan szókincsű, valamennyi művészeti ágban jártas, remek fogalmazókészséggel rendelkező kritikus-újságíró. Halála után a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában gyűjteményes kötet jelent meg írásaiból, A Látvány logikája címmel - az egyik legolvasmányosabb, leghasznosabb magyar "filmes könyvről" van szó.
Szakdolgozatom miatt a filmes kánon szemüvegén át olvastam a több mint 600 oldalas művet; ebből a szempontból nem sok közvetlenül hasznos infóval gazdagodtam. De hogy nem hiába olvastam el a könyvet, abban egészen biztos vagyok. A gyűjtemény több részből áll, ám nagy általánosságban elmondható, hogy
főleg a magyar filmművészetet veszi górcső alá - itt a bökkenő, engem és szakdogámat inkább a nemzetközi filmes mezőny érdekel. Egyébiránt filmes műveltség-duzzasztónak, meg úgy egyébként, olvasmánynak is zseniális a kötet.
Annak idején, felvételi és ilyen-olyan okokból alig pár napom-hetem volt, hogy magyar filmművészetből is gatyábarázzam magam. Tűzoltásként akkor Veress József A magyar film története című vékonyka könyvét futottam át - a célra tökéletesen megfelelt. Ez a vékony alap elegendő volt ahhoz, hogy B Nagy írásait élvezni tudjam, és hogy tanulhassak is belőlük. A szintrehozás még mindig zajlik, de a Látás logikája jó pár szintet emelt csökevényes magyar filmes ismeretemen. Persze rengeteg egyéb, remek könyv is kapható a témában, de ha akad még hozzám hasonló egyén, aki eddig - nem elítélendő módon - inkább az USA felé fordította orcáját, ajánlom a Veress+B. Nagy kombót, ilyen sorrendben. Kezdésnek több mint tökéletes, ha pedig idáig eljutott már valaki, biztosra veszem, hogy nem áll le. Én sem álltam.
A könyv első részében főleg a külföldi filmművészetről szóló írások szerepelnek - Romm, a Szekérrel Bécsbe, Bunuel, Négyszáz csapás, Chaplin, Fellini, és persze a kötelező szovjet filmművészet. A konkrét filmekről szóló kritikákat néha megszakítja egy-egy, inkább ideológiáról szóló, filmekkel tűzdelt írás, és előfordulnak riportszerű értekezések is, mint például a Pulai filmszemléről szóló cikk.A kötet legnagyobb és leglényegesebb része az ezután következő, magyar filmművészetről szóló anyag. A könyv szerkesztettsége dicséretes - a filmkritikák kiváló sorrendben követik egymást úgy, hogy az egyes cikkekben citált filmekről, ha sorban haladunk, korábban már jó eséllyel olvashattuk a szerző írását. A fő szervező elv a rendező személye, egymás után olvashatjuk Fábri, Bacsó, Zolnay Pál, Kovács András, vagy épp Jancsó filmjeiről szóló kritikákat. Ez azért is fontos, mert B. Nagy minden alkalommal nem csak magát a filmet, hanem a rendezői fejlődést, előre vagy hátralépést is elemzi. A legérdekesebb talán a Jancsós rész - B. Nagy dolgozott együtt Jancsóval, így az egyik alkalommal baráti levelezés formájában megírt kritika érdekes olvasmány. Ebben a levél-kritikában maga B. Nagy is kételkedik: Jancsó filmje valóban rossz, vagy csak ő nem érti a gondolatiságot?
Az írások stílusa kiállta az idő próbáját, ma is öröm olvasni egy 30 évvel ezelőtti filmről írt kritikát, ha az ennyire profin és gördülékenyen van megírva. B. Nagy általában vagy a filmbeli gondolattal, vagy valami ahhoz köthető asszociációval kezd, majd következik a film elemzése, előnyök-hátrányok, majd az "együttes", azaz a színészgárda, esetleg az operatőr vagy zeneszerző munkájának értékelése. Kritikái kivétel nélkül személyes hangúak, a szerző nem rejti személyét abszolút kijelentések vagy banális gondolatok mögé. Bátran bírál ma már, vagy akár már abban az időben is szent tehénként kezelt rendezőket és filmeket, de ha egy közmegegyezés szerint rossz filmet jónak tart, azt is kimondja. Érdekes, hogy Jancsó esetében mindkettőre akad példa.
Az egyik legnagyobb különbség a mai filmkritikák, a mai filmkritikusok és B. Nagy és írásai között, az talán a kritikus-öntudat. Persze a filmkritikák szerepe bőven átalakult az elmúlt pár évtizedben, de a szerepfelfogásnak ennyire talán nem illett volna eltorzulnia. B. Nagy tisztában van szerepével, maga is a filmművészet őrkutyájaként tekint magára - a legérdekesebb, hogy ezt a szerepet a személyes hangvétel mellett is érvényesíteni tudja. Nem csak bírál, de igyekszik tanácsot adni és utat mutatni is, nemcsak a filmeseknek, de újságíró-társainak is. Az egyik legemlékezetesebb írásában, A filmvakság természetrajzában a kritikusi attitűdről, saját elhibázott értékítéleteiről is szól, majd úgy elemzi Ferreri Dilinger halott-ját, hogy közben a filmet szerinte félreértő Benedek István kritikáját citálja. Kritikus kritizál kritikát.
Habár mint említettem, a magyar filmes kánon szorosan nem tartozik a szakdolgozatomhoz - így a könyv sem - , ilyen szempontból is lehet csemegézni A látvány logikájából. Az egész könyvben talán 5-8 írás van, ami nem konkrét film vagy filmek kritikájáról szól - ezek azonban a legjobbak közé tartoznak. Nem túl gyakran lehet elcsípni olyan mondatokat a szerzőtől, melyből következtethetünk rá, ő mit tart a legjobb filmeknek, miket építene be a kánonba - nem ilyen közvetlen módon rangsorol ugyanis. Szinte minden, még általa is remeknek tartott filmben képes gyenge pontot találni - egyedül talán Makk Károly Szerelmén nem talált fogást. Ezt tehát mindenképp besorolhatjuk az "ultimate" listába. Emberek a havason, Talpalatnyi föld, Körhinta, Bakaruhában, Szakadék, Ház a sziklák alatt - ezeket szintén; nem mindegyikről közöl a válogatás kritikát, ám egy írásban (A Bolond trombitája) B. Nagy így úgy ír róluk, hogy ezek után a kölcsönzött fogások már semmit nem lendítenek filmművészetünkön. Máshol a Lúdas Matyi, a Körhinta, a Szakadék, a Ház a sziklák alatt, az Édes Anna és a 39-es dandár szerepel írásában úgy, mint a magyar filmművészet legfigyelemreméltóbb eredményei. Sodrásban, Elégia, Apa, Gyermekbetegségek, Hogy szaladnak a fák - szintén az elismerésben kezelt, kánonba tartozó filmek B. Nagy szerint, melyek bizonyítják, hogy a filmrendező sem lesz, hanem születik, miként a költő. De folytathatnánk a sort, ha nem is az ilyen direkt listák, de a filmkritikák által legjobbnak tartott magyar filmekkel, mint a Falak, a Fejlövés, az Arc, az Ismeri a Szandi-Mandit, a Szindbád, a Szegénylegények, vagy a Csillagosok, katonák.
Kritikáira odafigyeltek az alkotók, a közönség is, és ezzel tisztában volt ő maga is. Épp ezért nem egyszer hibáztatja is magát - például az operatőrök okán. Nevük ugyanis legtöbbször az ismeretlenbe vész, a rendező és a főszereplők mellett már nem férnek el a filmplakátokon - nem kapják meg az elegendő figyelmet. Erre több írásában is felhívja a figyelmet, mígnem egy ízben egy teljes cikket szentel a legnagyobb magyar operatőröknek, a feltörekvő, új nemzedéknek, és úgy egyébként: a filmes fotografálásnak. Legalább olyan zseniálisan fogalmazza meg egy-egy operatőr stílusát, előnyeit, feladatát, mint ahogy Szécsényi Ferenc vagy Somló Tamás fogják be a képeket kamerájukkal.
Kritikái hivatkozási alapul szolgáltak akkor, és szolgálhatnak most is. Személyéről, politikai elkötelezettségéről lehet vitázni, de ítéleteivel csak bajosan.
