A Blink182 segített át a tinédzserkoromon.

Úgy sejtem több tucat darkos hátterű, önvallomásos blogkezdemény indult hasonlóan a magyar internet hajnalán – ez a blog nem ilyen. De muszáj volt elgondolkodnom, hogyan is találkoztam először azzal a zenekarral, amely egy cseppet sem hivatalos felmérés szerint hivatalosan a legpunkabb zenekar. Evör. És ha nem vagyok vájtfülű, mint amennyire tényleg nem vagyok, és jobban belegondolok, amennyire vicces, annyira igaz is ez az állítás. Nem tudok és nem is akarok elfogulatlanul írni a Blink182-ről, ami nekem a kapudrogot jelentette mindenféle punk meg rockegyütteshez. Az AV Club cikke szerint azért ők a legpunkabb zenekar, mert az ide tartozó playlisteken ők tűnnek fel legtöbbször. Tehát a Spotify-t használók körében – ami tudvalevőleg mindenkit és az egész világot jelenti – a Blink182 egyenlő a punkkal. Nálam meg a gyerekkorral. Bocsánat, tinédzserkorral. Meg a tinivígjátékokkal.

Az Amerikai pite első része még 2 CD-s változatban terjedt el nálunk, de a második cédét nem is tudtuk teljesen átírni, mert volt benne egy Grand Canyon-méretű karc, emiatt pedig még lejátszani is csak bajosan lehetett. Valahogy később mégis megszereztük, de már csak ez a kis közjáték is elegendő kellett hogy legyen ahhoz, hogy a film kulttényezővé váljon köreinkben. Ráadásul fiatalok voltunk, Jim és barátainak jelene meg épp a mi jövőnk volt, szóval barátaimmal ezerszer láttuk és milliószor idéztük a szövegeket meg jeleneteket. Az első részben egyébként feltűnik a teljes Blink is.

Aztán kijött a második rész, ami a harmadik vagy negyedik eredeti DVD-nk volt, amit megvettünk, és nem magazinhoz meg poszterhez járt. Én a mai napig jobban szeretem a második részt, amit nemcsak szentimentális érzelmek miatt tartok zseniálisnak. Olyannyira odáig voltunk tesómmal a filmért, hogy még a soundtracket is eredetiben vettük meg – ekkor már nagyipar-szerűen folytattuk mi is és mindenki a CD és DVD írást – és így ha jól rémlik ez lett az első original zenei cédénk, amit nem anyáéktól vagy rokonoktól loptuk vagy kaptunk. Máig fejből tudom az összes számot. Scumbag a Green Day-től, Vertigo az American Hi-Fi-től, Good (For a Woman) az Alien Ant Farm-tól. Már az első hallgatásra a bőröm alá másztak, olyan tipikus, kötélen rángatott-lazaságú, az elképzelt tinikorról szóló himnuszok voltak. A Fat Lip a Sum41-től pedig konkrétan ennek a korszaknak a hivatalos indulója. Ezek már első hallgatásra kedvencekké váltak, a Susan Exit-jét, a Jettingham Cheating-jét vagy Flying Blind Smokescreen-jét pedig akkor szerettem meg, amikor évekkel később már kocsin furikáztam gimibe, és ez volt az egyetlen CD az autóban. A kultikus soundtrack ugyanúgy kezdődött, mint az Amerikai pite 2. része: szaggatott gitárakkordok, majd Mark hangja, a mindjárt bekapcsolódó Travis a dobok mögött – rohadtul nem értettem miről szól, de annyira trendi volt, annyira ritmusos és üde, hogy úgy éreztem, nekem írták.

A Blink-et ma már nehéz értelmezni, és ha egy 2000-hez közel születettnek próbálnám elprédikálni, miért voltak ők „A” zenekar, valahogy úgy hangzanék, mint amikor a rendszerváltást meg a szocializmust akarják erőltetetten laza stílusban nekem megmagyarázni. ’90-ben szabad választásokat tartanak itthon, Németországot egyesítik, a moziban pedig a Reszkessetek betörők arat – én pedig még kósza gondolat sem vagyok, csak 2 évvel később születek meg. Pár hónappal és pár ezer kilométerrel arrébb, ahol a californiai Blink 182 megalakul. A mellékelt videóból is kiderül, nekem a kilencvenizmus inkább Jazzjack Rabbit, Toy Story és Kacsamesék, tehát bár éltem már, mikor az Enema of State album kijött, csak évekkel később rajonghattam érte.

A már idézett Amerikai pite 2 soundtrack után – 2001-ben járunk – elkezdtem kutakodni a legjobban hangzó dalokat játszó együttesek után. Kedvencem a Blink mellett a Sum41 és a Green Day volt, de ekkor még fogalmam sem volt hogy pont sikerült nemcsak a három valamirevaló punkbandát kiválasztani az albumból, hanem új kedvenceim konkrétan a 90-es 2000-es évek legmeghatározóbb tinipunkjának zászlóshajói. A három banda nálam évekig fej-fej mellett futott, mígnem a Green Day az American Idiot-tal kifutotta magát, a Blink182 pedig egy self titled-albummal előzött és megnyerte a képzeletbeli versenyt. A Green Day, amit talán azóta sem hallgattam, tavaly került be a Rock and Roll Hall of Fame-be. A Sum41 koncertjén pedig ott tomboltam Sopronban a Volt-on, és úgy éreztem, ahogy a csapat szövegei a Screaming Bloody Murder albummal érettebbek és darkosabbak lettek, úgy én is elkezdtem komolyodni. A Blink182 pedig... na, majd a poszt végén.

Hogy zenei érettségben eljussak a klasszikusokig, Iron Maiden-ig, AC/DC-ig, kellett egy rakás egyéb behatás, és persze a Rocksuli című film; a Blink-rajongásig elég volt egy görögországi nyaralás. A szalmakalapos csávó a tengerparton válltáskában hordta az írott cédéket, átváltva valami ezer forint körüli összegért vettem meg tőle a self-titled Blink albumot, ami minden értelemben az együttes csúcsműve.

Egy éves voltam mikor kijött első demójuk, az amatőr bájú Flyswatter, ami még pont annyira bárgyú, hogy az ne hozzáadjon, hanem elvegyen az élvezhetőségéből. A Buddha 2004-ben érkezett, ezen már nem csak a hangkeverés profibb, de a szövegek is alakulnak. A legtöbb szám alatt ott van a punk-elődök monoton basszus-ritmusa, de nem is ezek a legjobb dalok a korongon. A kezdő, Carousel című szám bevezető basszusszólóját Mark évekig úgy adta elő, hogy előtte lecsitította a közönséget, mert koncentrálnia kell a szólóra, annyira nehéz. Ha nem baszta el, beleordított a levegőbe, még mielőtt megérkezett Tom a gitárral. Nem különösen látványos kiállású szám, olyan mint egy egyszerű tinédzsersirám egy latin szappanoperákkal és házi feladatokkal nyomasztott álmos őszi hétköznap délutánon. Kicsit fáradtak vagyunk, lenne dolgunk, de kedvünk nincs, együtt ülünk a suliban a padban, mégis magunk vagyunk. Tinik vagyunk bassza meg, ezért szeretünk és minket is ezért szeressenek.

„Here I am standing on my own
Not a motion from the telephone
I know not a reason why
Solitudes a reason to die”

A következő számok, mint például a TV, már sokkal tradicionálisabb light punk-számok, a Blink-re jellemző játékossággal és herevakarászással.

Az első albumuk, a Cheshire Cat nem sok vizet zavart 1994-ben, rajta vannak a legjobb számok az első két demójukról, és persze ez is a Carousel-lel kezdődik. Az utolsó három szám tipikus zenekaros marhulás, az a fajta, amit később évekig műveltek a színpadon, csak már inkább két szám között. A Blink humora olyan, mint a kezdeti Judd Apatow-filmeké, mint például a 40 éves szűz, csak mindenféle popkulturális kontextus vagy mondanivaló nélkül. Tudod miért vagy buzi?-viccek, anális poénkodás, maszturbálás, csajok.

’97-ig, a Dude Ranch című albumig kell várni míg ez a fajta attitűd egy normális dalt is kap magának. A Degenerate úgy viselkedik, mint egy idióta unokatestvér amit csak a nyári szünetben látunk, akkor végigbaromkodjuk vele a délutánokat – utána megint eltűnik egy évre. Akadozó-meginduló dallam egy farm-kalandról, ami hol másutt végződne, mint a sitten, egy meleg Ben Dover nevű fazon mellett (érted, Ben Dover, bend over). A Pathetic és a Voyer a kezdő dalok, kevéssé ismertek, pedig jól szólnak: ott van még bennünk a kezdeti báj és a már ezen az albumon is fel-feltűnő mainstream generációs tinipunk-életérzés a szerelmi bánatról, meg arról hogy kire és ki miatt kell kiverni. Mindez először a Dammit-ben kultiválódott, ami az együttes 3. kislemeze és első igazi himnusza. Az ikonikus kezdő akkordokat egy véletlen hozta: Mark akusztikusán hiányzott 2 húr, ezért azokat kihagyva kellett játszania. A klippben Mark épp szakítás után van, amikor a haverjaival moziba megy, ahol megjelenik az exe az új fickójával. Ziháló ritmusban, pár szóval festi le a dalszöveg a helyzetet, mégis baromi találóan.

„The steps that
I retrace
the sad look
on your face
The timing
and structure
did you hear
he fucked her?”

A Dammit úgy ismerősen vérpezsdítő, hogy van benne valami méla szomorúság is; mint mikor lepereg a film, de te azért néznéd tovább.

„ But everybody's gone
And you've been there for too long
To face this on your own
Well I guess this is growing up”

És ez az az irányvonal, ami mentén megragadt és kurva sikeres tudott lenni a Blink182. Igen, fiatalok vagyunk, sajnáltatjuk magunkat, csinálunk hülyeségeket, amiről tudjuk hogy azok – de mégis muszáj megcsinálnunk. És van ebben valami szomorú, de az élet ilyen. Egyszer fel kell nőnünk – de minek siettetni.

Ugyanerről az albumról a Josie érdemel még említést, ami ’98-ban szintén megjelent kislemezként; a szám címe a szomszéd kutyájára utal. A klippben ismét Mark-é a főszerep; új év, éj remények a suliban – egészen míg a mama, aki suliba hozott, utánunk nem rohan, mert otthon hagytuk az uzsonnát. Persze kér egy puszit, persze ezt mindenki látja, persze kiröhögnek – nem változik idén sem semmi. A Blink a hollywoodi tinivígjátékok lúzereinek akar szólni, akik abban a formában soha nem léteztek – és ezt ők is jól tudják. Az egész klipp olyan, mint egy idióta romkom, aminek a végén a lúzer főhős teljesen érdemtelenül elnyeri a jó csaj kezét – míg ki nem derül hogy csak álmodozott, igazából az osztály dagi sráca ül ott vele a mentőautóban – még egy fricska a hülye vígjátéki fordulatoknak.
Közbe a dalszöveg egy elképzelt barátnőről szól, aki hazavisz, ha részeg vagyok, hagyja hogy a srácokkal lógjak, nevet a vicceimen, és mexikói kaját is hoz nekem – csak úgy. Mint például anyám, ha otthon hagynám az uzsitasim. Mert hogy ez az egész infantilis paródia erről a szüleiről leszakadni képtelen generációról szól. Ki lehetne tökéletesebb barátnő, mint az a személy, akit először tanulunk meg szeretni? Szüleink idejében gyerekkorú felnőttek neveltek gyerekeket, míg a kilencvenes évek után következő generációra már az jellemző, hogy felnőttkorú gyerekek nevelnek gyerekeket. Anyakomplexus, állandó védőháló, és mindennek a hülye paródiája. Mert mégis milyen barátnő van még fenn hajnali 3-kor, és nézi a Család vakációt, mikor megjövök a buliból? Inkább anyukám, aki míg otthon nem vagyok, nem tud aludni. De semmi baj,

„I know that everything, Everything’s gonna be fine”

Mert a Blink 182 szerint hiába vagyunk elcseszettek, a végén minden rendben lesz. És voltaképp igazuk van. A Blink nem akar punk lenni a szó kulturális és zenetörténeti értelmében, és a sulin, a házin, meg azon kívül, hogy milyen rég voltunk már nővel, ha egyáltalán, nem is aggódik semmi miatt. Minden lázadás kifullad egyszer, az undergroundból mainstream lesz, és akkor ott a válaszút: segget csinálunk a szánkból, vagy feloszlunk.. Iggy Pop többek között rájuk utalt, amikor a Wild Thing című zenés doksiban punk negatív hatásairól és ezen belül az „american happiness music”-ról beszélt, akik basszák meg. Igen, a Blink pont ilyen: van pár akkord, egy pofás ritmus és néhány sor arról, mi megy a tévében, mi megy a fejemben, és mit csinálnék ha épp semmit nem csinálnék. Hívhatjuk a punk megcsúfolásának, vagy posztmodern lázadásnak is. A Blink inkább Pán Péterrel tart és soha nem akar felnőni. Persze ennek az ideológiának is megvan a zsákutcája

1999-ben mindez még messze volt. Az Enema of State-ről sláger lett a szokásosnál is infantilisebb Alien Exist, amiben saját magukról énekelnek úgy, mint űrlényekről, a felnövésről, amit el akarnak kerülni, pedig mint valami sötét borzalomról. Az Adam’s Song az első jobban sikerült lírai daluk, a Mutt úgy vált ismertté, mint a dal, ami alatt az Amerikai pitében Jim fut a híres „turkesztán”-jelenet előtt, az utolsó szám, az Anthem pedig magában még nem durrant akkorát, de a két évvel később érkező folytatása már igen.
Kevésbé ismert gyöngyszem a Going Away to College – én is akkor fedeztem fel, mikor egy szentimentálisabb pillanatomban, valóban elhagyva otthonom, már főiskolásként véletlen rátaláltam.A számot Mark írta Valentin-napon, miután megnézte a Buli az élet című filmet.

„Why does it feel the same
To fall in love or break it off
And if young love is just a game
Then I must have missed the kick off”

Az idő telik, de mi mégis hasonlók vagyunk – valami ilyesmit próbál átadni a dal. A közönségénél idősebb Blink szól vissza azokhoz a saját hangjukon. A dal szerint minden, amitől eddig féltek, bekövetkezett: a főiskola itt az elszakadás és a felnövés zord vidéke, ahol minden félelmetes, ők pedig még sosem voltak ennyire beszarva. Épp ezért visszafordulnak a biztos múltba – mikor egy csaj először csókolta meg őket, vagy mikor ellógták az órát hogy megnézhessék, hogyan fociznak a lányok. Szelíd hangú óva intés és üzenet ez: egyszer mindez elmúlik – de pont ezek lesznek azok a pillanatok, amire szívesen emlékeznek vissza. „Bouquet of clumsy words, a simple melody
This world's an ugly place, but you're so beautiful to me” – hangzik a bájosan bárgyú megnyugtatás.

A legnagyobb klasszikus erről a korongról mégis a What’s My Age Again? – az egész zenekar összefoglalása egy dallamosabb 3 perces szösszenetben. Eredeti címe is Peter Pan Comlex lett volna. Hogyan máshogy gondolná át életét az ember a Blink-univerzumban, mint péntek este, kis kölnivel a nyakán, amint elviszi randizni a vágyott csajt, végre megcsókolja, az pedig szépen leveszi a nadrágját – ekkor viszont bekapcsolja a tévét, és bumm, mindennek vége. Mark ekkor már 27, Tom pedig 24 – mégis arról énekelnek, mennyire utálnak az emberek, ha 23 vagy. Nekik ez már a múlt, közönségüknek, mely abban a korban van, hogy azt hiszi, soha nem lesz 23 – a távoli jövő. Már kijártad a gimit, ha szerencséd van, az egyetemet is, ideje kezdeni valamit az életeddel – de várjunk, még egyszer, mennyi is vagyok?
Mindezt ellensúlyozandó a klippben a srácok tök pucéron szaladgálnak az utcán. Az All the Small Thing-ben, ami szintén óriási siker, pedig a tengerparton ökörködnek - ez a szám tisztelgés a Ramones I Wanna Be Your Boyfriend-je előtt.

Ennél is jobb a Rock Show klippje – megkapták a csekket a kiadótól a klippre, íme mit csinálnak vele: pénzt osztogatnak, kicsinosítanak és stricinek öltöztetnek egy hajléktalant, összetörnek egy kocsit. A szám ritmusos, pörgős életérzés-szám, csak úgy mint a First Date, hasonlóan zseniális retro-videóval. Ekkor a fiúk már rég túl vannak az izzadó kezű, táncoljunk-e vagy sem, mikor csókoljam meg-dilemmájú elsőrandis korszakon, de még mindig hitelesen ugrálnak és marhulnak a koncerteken ugyanúgy, mint a klippekben. „You can dismiss Blink-182 as cartoons if you like. They're certainly not going to stop you” – kezdi jobbára pozitív kritikájában írását az albumról Rob Sheffield a Rolling Stone-ban. Az album egy Himnusz nevű himnusszal kezdődik, a II. számúval. A téma még mindig ugyanaz.

„Everything has fallen to pieces
Earth is dying help me Jesus
We need guidance, we've been misled
Young and hostile, but not stupid”

Gyerekek vagyunk, nem választunk, mi csak sodródunk – ha el vagyunk baszva, az a te hibád! És igazat adhatunk nekik. A Josie-ban még vágyott, tyúkanyó-típusú gondviselés kezd kényelmetlen lenni, elvárják tőlünk hogy felnőjünk, de nem tudunk, mert nem engedtétek – és most már nem akarunk. De persze semmi komolykodás. Az album címe is: Take Off Your Pants and Jackets.

A 2003-as self-titled albummal a fentebb már emlegetett, görög tengerpaton találkoztam először. Azonnal rohantunk és a napon felforrósodott kocsiban testvéremmel legalább háromszor meghallgattuk. Az albumot kis, igényes házibarkács tasakban vettem meg, még a cédére is rá volt nyomtatva a fenti albumborító - igaz, a papír kicsit felgyűrődött rajta, de kit érdekelt. Ekkor még nem ismertem a zenekar munkásságát, így nem tűnt fel, hogyan vált darkosabbá a hangzásvilág és komolyabbá a szöveg – persze csak Blink-mércével mérve. Ez egyébként az első albumuk joke songs-ok nélkül. Az I’m Lost Without You nem több mint erőltetett emós érzelgősség; a Miss You-n hasonló érzelmi töltethez Blink-es könnyedség párosul, ezért tud működni a szám. A Down, a Feeling This és az Always is már egy érettebb zene- és gondolatvilágról árulkodik, de a gyökereket sem megtagadva. Egyszerre dühös és játékos, keserédes számok, legnagyobb sláger talán a Feeling this lett.

„Where do we go from here
Turn all the lights down now” – mindannak az infantilizmusnak, amire karrierjüket alapozták, kezdenek az árnyoldalára is rávilágítani.

Ekkor már a tagok sem gondtalan tinik; feleségük van és gyerekük, miközben a közönséget kiszolgálva még mindig a suliról és a tinibánatról énekelnek, a színpadon pedig maszturbálásról beszélnek és buzi-vicceket sütögetnek. Bármennyire feszegették ennek a fel-nem növésnek a határait, a végén ők maguk is beleragadtak. 2004-ben Tom különvált, és megalakította an Angels and Airwaves-t – amennyire csak tudott, igyekezett a Blink-féle idétlenségtől eltávolodni. Valójában a Blinktől elszakadni, és a saját jogán megállni a zenei életben csak a dobos, Travis Barker tudott, vagy tudott volna – generációja egyik legjobb dobosa nem volt az alapító Blink-tagok között, csak később csatlakozott, neve mégis összeforrt a bandával. Pedig ő az egyetlen aki az együttes világán kívül is értelmezhető zeneileg.

2005-ös különválásuk után Hoppus és Barker is bandát alakított, a Plus 44-et. Travis 2008-ban súlyos repülőgép-balesetet szenvedett, ami újra összehozta a bandát – 2011-ben jöttek ki utolsó albumukkal, a Neighborhoods-al. Az albumot külön rögzítették Tom-mal és külön Markkal és Travissel. Az a szellemiség, ami összehozta őket és sikert hozott nekik, már nem volt meg köztük. Mark maradt a banda lelke, ráncai fölött ugyanúgy zselézte fel haját, mint 10 éve, hangja is hasonlóan szólt. Tom viszont egészen más stílusba kezdett el énekelni, ami az új számokhoz még talán passzolt volna, de a régi klasszikusok túlhajlított, remegős és lapos előadása inkább illúzióromboló mint nosztalgikus; ő már nem tudott ugyanabban a szellemiségben színpadra állni mint régen, pedig a banda és a közönség ezt kívánta volna meg. A világ óriásit fordult a 2000-es évek eleje óta, új rajongókat pedig a régi számokkal sem tudtak szerezni. A közönség, akinek a fel nem növésről énekeltek, belül még mindig gyerek, de már állása van és mókuskereket hajt. A csókok, a dugások és a főiskola, mindazok a dolgok, amitől annyira féltek, és amiről a blink annyit énekelt, elmúltak és emlékké sorvadtak. A posztmodern kelgyó enfarkába harapott.

A Neighborhoods-al próbált a banda változtatni, a dalok elhagyták a vicces csipkelődést, és inkább a 2003-as album komorabb dalai felé vették az irányt; de csak tétován indultak el ezen az úton, így többségük két szék közé esett. Vannak azért dúdolhatóbb számok, mint Heart’s All Gone vagy a Wishing Well, és az Up All Night, vagy az After Midnight sem sikerültek rosszul. Csak épp ez a Blink már nem az a Blink – nem is lehet. A 90-es 2000-es évekkel elmúltak, a Blink182 pedig egy ironikus-groteszk, meg nem értett fingós poénná vált azok számára, akik nem akkor akartak épp megdugni valakit, vagy a haverokkal berúgni, amikor erről a banda énekelt nekik.