A listázás valószínűleg a legélvezetesebb felesleges elfoglaltság, főleg év végén, hát még kultúrtájékon! Jómagam olyannyira lista-mámorban szenvedek, hogy egy egész diplomamunkát írtam a filmes listákról és kánonokról, 2015 végéhez közeledve pedig egyébként is szokás számot vetni és kattintást generálni a legjobb és legrosszabb toplistákkal.
A filmes listákkal rengeteg probléma van (mi számít 2015-ösnek - amit abban az évben itthon bemutattak moziban; mikor publikáljuk a listát? az év eleji filmek feledésbe merültek, az év végieket még nem mind pótolhattuk be! - kis filmes naplóval könnyen visszaemlékszek az első 3 hónapra, Star Wars, Kosok, Joy, ti viszont sajnos ezúttal kimaradtok), ennek ellenére íme az én listám, néhány gondolattal fűszerezve.
- 1. Whiplash
Ilyen régen bemutatott, agyonnézett és agyondíjazott filmről nem érdemes nagy hozsannákat írni - a technikailag és színészi játék terén is kiváló dobos dráma épp azért tudott ekkora siker lenni, mert már-már kamaraszerűen leegyszerűsített, sokat látott történettel tud úgy univerzálissá válni, hogy még baromira hatásos is.
- 2. Mad Max: A harag útja
Úgy hiányzott a mozinak George Miller maszkulin erőszak- és pusztításesztétikája, mint egy falat kenyér. A tökugyanolyan - és lám, mégis, egy-két helyen még erre a listára is fellopakodó - hollywoodi CGI a köbön-akciófilmek tengerében Max jön, szenved és győz. Valaki nézzen utána, mikor tudott utoljára ilyen színtiszta zsánerfilm olyan orgánumokat is meggyőzni, mint például a Sight and Sound, bekerülve az év végi toplistájukba is.
- 3. Agymanók
Az Agymanók a Toy Story trilogia, a Wall-E, vagy épp a Fel! legjobb hagyományait viszi tovább, bár ezúttal elsősorban a felnőtteknek kedvez, és csak mellesleg szórakoztatja a kicsiket is - eddig általában fordítva csinálták. Tűpontos és látványos látlelete a gyermekkornak, elfeledett vagy csak vágyott érzelmeknek, meg minden egyéb, elvont dolognak, ami végül azt eredményezi, hogy nosztalgiázva potyognak a könnyeink a film végén.
- 4. Kész katasztrófa
Apatow ezúttal Amy Schumerrel öltött kart, és nem meglepő hogy tökéletesen működik a párosuk: popkult utalásokkal tarkított hol ironikus, hol csak simán hisztérikusan vicces vígjáték a Kész katasztrófa, ami a rendezőhöz mérten a filmen belül erősen igyekszik tabukat döntögetni, de végül a dramaturgia és a végkifejlet is olyan porosan konzervatív, mint egy Frank Capra-film. De pont így működik.
- 5. Kingsman: A titkos szolgálat
Míg A kém szerintem erősen félrecsúszott a karikírozásban, és bohócmaszkkal együtt is végül unalomba fulladt, a Kingsman végig feszes és dögös tudott maradni, és egyetlen, Paul Feig filmjéhez illő elemét - Samuel L. Jackson főgonoszát - is képes nemcsak elviselhetővé, hanem viccessé tenni.
- 6. Keresztút
Túl egyszerű lenne a filmet, azt az egész összetett jelenséget amit ábrázol, besuvasztani egy "na ezért rossz a vallás", meg a bigottság, meg a fel nem világosultság meg a stb. maszlagba - hiszen pont ezek ellen szólal fel a film. Dietrich Brüggemann alkotása a krisztusi szenvedéstörténet stációira lebontva mutatja be egy kislány történetét, aki nem akar mást, csak jó lenni. Kameramozgás és vágás nélküli, feszült jelenetei nekem néhol Dreyer klasszikusait juttatták eszembe - kevés maradandóbb 2 órát tartogatott 2015.
- 7. Victoria
A technikai truváj - vagyis hogy a több mint két órás film vágás nélkül, improvizációkon alapulva készült - nemcsak parasztvakítás, hanem ki is fizetődik a Victoria esetében. A pusztán leírva elég őrültnek hangzó történet (egy lány megismerkedik egy csapat sráccal éjszaka, majd kirabolnak egy bankot) ilyen szorosan a karakterekre tapadva egy érzelmi hullámvasúthoz hasonlít, a remek színész játék és az okos rendezés következtében pedig a karakterek is élethűek és maradandóak. Máshogy nem is működne a dolog.
- 8. Saul fia
Magyarország remélhetőleg következő Oscar-díjas filmje ugyancsak maradandó trip, de a Saul fia olyan, mintha az a bizonyos hullámvasút csak meredeken, lefele tartana. Nincs feloldozás, nincs megkönnyebbülés, csak a puszta borzalom, amit megmutatni sem lehet.
- 9. Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje)
Az, hogy az utóbbi évtized egyik nagy filmjét, a Sráckort legyőzve nyerhetett Oscar-díjat, nem varrhatom a Birdman nyakába. Nem is akarom - Keaton, Norton és Stone is a csúcson van; Inárritu pedig bár volt már ilyen jó, de filmje jókor és jól szólt, jó helyen: őrült és őrülten szórakoztató látlelet a művészetről és a "művészetről". Meg még ezer más dolog is.
- 10. Újra együtt
Valószínűleg egyedül vagyok Jamie Linden immár 4 éves filmjének elkötelezett rajongójaként. Valamikor az eredeti amerikai bemutató után láthattam, és egyből megkedveltem ismerős és szeretnivaló karaktereiért, őszinte és egyszerű pillanataiért. Aztán a Narancstól kiadott ukáz okán jöttem rá, hogy itthon is bemutatják - megnéztem és írtam is róla egy hümmögve elismerős flekket. Azóta csak tovább nőtt a szememben és egyre jobban tudom értékelni hangulatát és visszafogott humorát.
- 11. Hétköznapi vámpírok
Kell egy kis idő, míg beindul, aztán viszont maximum fordulaton pörög ez a kvázi-doku vámpírmese, ami nem csinál semmi mást, csak kiröhögi a szokásos vámpírkliséket - komolyan, hogy tudtuk ezeket valaha is komolyan venni?
- 12. Kötéltánc
A Man on wire után - ami nekem mondjuk nem jött be annyira - kevésbé keltette fel az érdeklődésem; már a dokumentumfilm is izgalmas, akciódús, mit lehet hozzátenni a 3D-s látványon túl?
Hát Robert Zemeckist! Mert ő tényleg úgy mesél, ahogy ma már kevesen - nem egysíkú, kedvelhető figurák, bájos történetmesélés, kiélezett akció és dráma. Megértem azt is, ha valaki nincs elájulva tőle, de egyszerűen jó nézni a Kötéltáncot, mert az egész egy üde és bohókás játék. Az utolsó 20 perc pedig, bár a világot nem váltja meg, és továbbra sem kedveltem meg a 3D-t, de azért hihetetlenül látványos.
- 13. A hangok
Ryan Reynolds éjfekete komédiája sem zavart sok vizet itthon, pedig azt hittem, az ilyen vérben tocsogó drámai felhangú vicceket szeretjük. Én szerettem is - A hangok pont annyira groteszk, mint amennyire humoros.
- 14. Mentőexpedíció
A Mentőexpedíció amolyan tipikus "jó film". Tudjátok, az a fajta aminek jó a sztorija, jó nézni, van benne egy vagy pár jó színész, és még beszélgetni is lehet aztán róla. Sajnos fajsúlyosnak nem mondanám, és hiányoltam belőle valami igazán megkapó momentumot is, de Matt Damon kálváriája így is az év egyik legjobb moziélménye volt.
- 15. Tangerine
Hanyadik film ez a listán, aminek elmerenghetnénk a technikai oldalán, újításain, stílusán? Szerencse, hogy a Tangerine-ben nem ez az egyetlen említésre való dolog - sőt, igazából az, hogy az egészet iPhone-nal forgatták, csak annyiban tesz hozzá, hogy az egész film feszesebb, frissebb és üdébb. Pont úgy, mint a történet azon vonása hogy egy egyszerű, romantikus komédia-szerűséget karácsony napján, Hollywoodban mesél el. Transzvesztitákkal.
- 16. Amy - Az Amy Winehouse-sztori
Nem különösebben kedvelem vagy hallgatom Amy Winehouse dalait, így volt ez a film előtt, és így van most is. Az Amy mégis megérintett és megrázott. Látunk a film elején egy jó hangú, átlagos lányt, amint a kamerába meg barátaihoz beszélve mesél magáról, álmairól, vágyairól, meg csomó minden másról is. Aztán a film végén szomorú, de logikus módon az illető, immár sztárként öngyilkos lett. A kettőt egy érzékeny, hatásos portré köti össze.
- 17. Vadon
Witherspoon minden téren kiemelkedő vándorlása bár néhol tapicskol a semmiben - de ott sem téveszt ritmust vagy hangulatot. Az a fajta dráma, ami nemcsak megkap, de fel is emel.
- 18. Hamupipőke
Hamupipőke idei feldolgozása azért sikerülhetett ilyen jól, mert Branagh ismét rátalált stílusérzékére - ahol kell, mesés és gyönyörű, ahol kell, rémes vagy épp vicces az ezeréves sztori. És végig szemkápráztatóan jól néz ki.
- 19. Everest
Valami hófútta, elszakadó kötelekről és bennakadó lélegzetekről szóló tucatakciót vártam az Everesttől - aztán baromira örültem, hogy pont ez az, ami kimaradt a filmből. Vannak viszont helyette derék és még derékabb férfiak és nők, szimpatikus, valós karakterek és elkerülhetetlenségük ellenére megrázó, drámai pillanatok.
- 20. Sils Maria felhői
Olivier Assayas filmje ha jól rémlik, az első filmélményem, na meg az első filmkritikám volt idén. Mégse nehéz visszaemlékezni rá, a remekül megrajzolt karakterek sakkszerű drámája ugyanis végig érdekes, izgalmas, és baromi hangulatos.
- 21. Törtetők
Az utóbbi évek talán legjobb, egyszerre feelgood és insder tévésorozatának filmváltozata pont olyan mint az eredeti. Na jó, a dumák talán kicsit gyengébbek, de a Törtetők mozivásznon is Hollywood legkedvelhetőbb figurái.
- 22. Sicario - A bérgyilkos
Hallgatással és puskaropogással taglalt, feszült drogdráma, ami ha nem a Fogságban rendezőjétől, vagy a Traffic után 15 évvel érkezik, valószínűleg előbb végzett volna.
- 23. Bosszúállók: Ultron kora
Ez a 23. hely egyszerre szól a nem is olyan régmúlt Marvel-filmjeinek, és a búcsúzásnak. A második fázis mozijai végleg belecsúsztak abba, amibe az első filmek csak néha tapickoltak: tökugyanolyan, sémára gyártott CGI-sablonok, amik amíg nézzük őket, szórakoztatók és lekötnek, de később alig-alig lehet megkülönböztetni őket egymástól. Az Ultron korát is nehéz szétválasztani hasonszőrű társaitól, de a sztori itt még nem csak követhető, de humoros és izgalmas is. Nem vagyok meggyőzve, hogy ez a folytatással is így lesz, és nem fullad érdektelen középszerűségbe az univerzum.
- 24. A tenger dala
A tenger dala amolyan kézműves módon ugyanazokkal az összetevőkkel ügyködik, mint az Agymanók - gyermekkor, álmok és a múlt, csak mindehhez egy gyönyörű, drámai mitológiai szál párosul a fantasy helyett.
- 25. Mission Impossible - A titkos nemzet
Az M:I sorozat ismét hozza azt, amit mind elvárunk tőle: néhány őrült ötlet, stílusos akciók és egy összeesküvés, ami kísértetiesen hasonlít az eddigiekhez.
