Bár óriási meglepetések az Oscar-jelöltek kihirdetésekor általában már nem érik az embert, az Akadémia egy-egy váratlan húzással vagy célzás jellegű jelöléssel szereti megkülönböztetni magát a popularista Golden Globe-tól és a mindenféle körökbe gyülekező kritikusoktól. Egy időben programszerűen jelöltek kezdő, fiatal színészeket és színésznőket (2004: Keisha Castle-Hughes, A bálnalovas; 2005: Catalina Sandino Moreno, Üdvözlégy Mária, kegyelettel teljes…; 2007: Abigail Breslin, A család kicsi kincse; 2008: Saoirse Ronan, Vágy és vezeklés; 2013: Quvenzhané Wallis, A messzi dél vadjai), de idén ez a tradíció nem folytatódott; egy ilyen kaotikus díjszezonban várható volt, hogy a mindegyik kategóriára jellemző 2-3 biztos befutó mellé csak jól marketingelt és megfelelő mértékben futtatott arcok és filmek érhetnek oda. És ők sem mind – épp ezért idén talán a szokásosnál is több a hiányzó. A stúdiók is megérezték ugyanis, hogy még a főbb kategóriákban sincs minden lefutva, ami pedig az évnek ebben a szakaszában nem jellemző – és nyakra-főre álltak elő az újabb jelöltekkel.

A végén aztán visszaállt a világ rendje, a legbiztosabbnak tűnő indulók valahogy bezsákolták a jelölést, óriási meglepetések pedig nem születtek. A Variety is csak néhány, haloványabb meglepetést és reménysugarat tudott csokorba gyűjteni. Sokkal nagyobbat szólt viszont az elégedetlenkedő cikkük, amiben azt taglalják, hogy lehet, hogy ebben a fekete filmbeli teljesítményekben kiemelkedően erős évben végül egy fekete színész vagy rendező sem kapott jelölést.

Az itt következő 10 jelöltet mindenféle nem- és fajbeli megkülönböztetéstől mentesen gyűjtöttem össze; akadt köztük jelölésre esélyes, de végül kimaradó, és titkos favorit is, akinek szintén nem jött össze a bravúr.

Az A.V. Club egy remek cikkben teszi fel a kérdést, miért nem lehet egy dokumentumfilm soha Legjobb film-jelölt. A szerző (A. A. Dowd) az idei Legjobb dokumentumfilm kategória egyik fő esélyesének, a The Look of Silence-nek az esetén merengett el, miért van az, hogy bár a szabályok nem tiltják, még sincs esélye Joshua Oppenheimer dokujának bejutni a királykategóriába – annak ellenére, hogy az év legjobb filmjei közé tartozik.

Sztárokkal, kisebb meglepetésekkel, a várt klisékkel ment le a 73. Golden Globe gála, amit most 5 pontra bontva vesézek ki.

A szakavatott szemek az Oscarra mindig is úgy tekintettek mint ad1 - véresen komoly játékra ad2 - a díjszezon csúcsára és utolsó állomására, amikor már minden játszma és lap ismert, és a világon semmi meglepő nem történik. És hát itt van a Golden Globe, ez a fura esemény, aminek van is értelme meg nem is, kedveljük is meg nem is. Vasárnap mindenesetre ezeket a szobrokat is kiszórják, íme 5 ok, miért érdemes a díjátadóra kapcsolni, és 5 ok, miért nincs azzal se baj, ha kihagyjuk.

Még mindig csak fél lábbal járunk 2016-ban, ahhoz pedig, hogy minden szempontból lezárjuk az óévet, még jó pár hétnek, na meg egy Oscar-díjátadónak is le kell zajlania. Mindenesetre ha kisebb mértékben is, de még mindig érkeznek a best of listák a 2015-ről. Én ezen már túl vagyok, kicsit visszalapozva meg is nézhetitek a top 25-ömet.

A listázás valószínűleg a legélvezetesebb felesleges elfoglaltság, főleg év végén, hát még kultúrtájékon! Jómagam olyannyira lista-mámorban szenvedek, hogy egy egész diplomamunkát írtam a filmes listákról és kánonokról, 2015 végéhez közeledve pedig egyébként is szokás számot vetni és kattintást generálni a legjobb és legrosszabb toplistákkal.
A filmes listákkal rengeteg probléma van (mi számít 2015-ösnek - amit abban az évben itthon bemutattak moziban; mikor publikáljuk a listát? az év eleji filmek feledésbe merültek, az év végieket még nem mind pótolhattuk be! - kis filmes naplóval könnyen visszaemlékszek az első 3 hónapra, Star Wars, Kosok, Joy, ti viszont sajnos ezúttal kimaradtok), ennek ellenére íme az én listám, néhány gondolattal fűszerezve.

A címben idézett József Attila-verssort B. Nagy László használta ugyancsak címként egy, az ÉS 1970. 1. számában írott cikkében. O'Neill-tól és az Ah, Wilderness!-től indít, míg eljut József Attiláig és a suhanci lendületig, na meg a szabadságvágyig - végül öt, akkor pályakezdő filmes nyolc kisfilméről értekezik, úgy is, mint a hazai filmszakma kinyílásáról a világra, és az erdőre. Utóbbi megállapítás már nélkülözi a költőiséget, egyszerűen arról van szó, hogy Csányi Miklós, Gazdag Gyula és társaik már nem feltétlenül csak filmrendezők voltak, a korábbiaktól eltérően foglalkoztak néprajzzal, egyéb művészetekkel, és az is előfordult, hogy egy delikvens már diplomával került a Filmművészetire.

A citált alkotók közül nem egy személy sikeresen jelentheti, hogy nem tűnt el, ma is tevékeny része a hazai filmes életnek valamilyen fronton - vagy ha nem, tett már le annyit az asztalra, hogy emlékezzünk rá. Ez hatványozottan igaz B. Nagy László filmkritikusra, újságíróra is, ő mégis eltűnt - nem hirtelen, szép lassan. 

Eredeti célunktól nem eltántorodva (lásd az előző azaz az első posztot), de azért egy kis kanyart beiktatva osztanám meg egy írásomat, mely eredetileg az Aeonflux blog (aeonflux.blog.hu) írópárbajára készült, majd megjelent a Gépnarancson is (gepnarancs.hu).

Szóval lehúzom harmadjára is a rókát, de ezúttal trükkös posztmodernséggel élve kontextusba is helyezem. Szakdogám témája (tratratra parapám, most először kimondva, de nem kőbe vésve) a filmes kánon - kialakulása, ki vagy mi áll mögötte ésatöbbi. És hogy hogy kapcsolódik ide a Nagy Könyv?

Vigyázat, egy igazi technikai antitálentum a klaviatúra mögött! Ez a blog szólhatna erről is. Megtanulok számítógépet kezelni. Megtanulok blogolni. De nem erről fog. Hogy miről, arról jelenleg csak sanda fogalmaim vannak.